Biztos mindenki őriz magában képeket arról a tájról, amelybe belesimulna. Ahol lenne fű, fa, virág, Egy hely, ahová nem szabadna elutaznia, mert képzelete szépségét sosem fogja felülmúlni az, ami abból megjelenik.
Nálam e táj kék és sárga, nyáron vakítóan világos, enyhet alig nyújtó, télen pedig mélysötét, véget nem érő pihenés. A térképen észak felé kell húznom az ujjamat, hogy odaérjek. Még zászlója is kék-sárga.
Jártam ott egyszer, kétszer, háromszor, de ezt a bennem élő Svédországot sosem találtam meg e földtekén. Talán e franciásan csengő, szinte énekelhető nyelvében picit. Ha fázom, ha fáj, elég csak elővennem egy svéd nyelvű szöveget, és felmelegedek.
És akkor itt vannak ezek a szinte már dühítően szép Carl Larsson- festmények, melyekről pimaszul süt rám az idill, ahol két lábon jár a csoda, éppen csak tipeg, annyira halk.
Carl Larsson
Lehet egy perc múlva már felborított asztalok, kitekert lábú kiscicák, és felpofozott asszonyok, sírós kisgyerekükkel rájuk csimpaszkodva jelennének meg a képeken, de Carlsson megállt a fényben, és csak arról mesélt nekünk.
Carl Larsson
Festettem hát magamnak egy sosem volt Svédországot, mely határos az én országommal, sőt, ha jobban közel jövök, van itt a szobámban egy kék-sárga szigetem, carllarssonos véget nem érő nyugalommal, délutáni elhúzódott lustálkodással a napon, el nem múló szerelemmel férj és feleség között. Minden a helyén, légy sem zümmög, a világ jelenésre vár, ünneplőbe öltözött.
S noha imádom és vágyom lakosává lenni e Carl Larsson-i világnak, tudom, el nem érhetem. Mert egy óriásvíz partján lakom én, és eddig házat magamnak csak a homokba mertem rajzolni, de ahogy jött egy nagyobb hullám az is odalett. És az utam is pont ott ér véget, mielőtt Larsson szobáit elérném.
