Herein Fanni a MOME Design és Művészelmélet Tanszék másodéves hallgatója. Félévi dolgozatában egy kortárs alkotót mutat be, éppen engem..
–Hogy ítéled meg, változott valami a művész szerep körül a társadalomban?
-Én csak a mostani időszakot ismerem hitelesen, belülről. Kizárólag arról tudok szólni, amit megéltem. A korábbi korokról csak olvastam, hallottam, nem az én tapasztalataim. Én, mint “művész”, ha a pálya anyagi nehézségeitől eltekintek, csak azt tudom mondani, egy csodálatos, kivételezett hely a társadalomban így élni. Egy hang, amelyre odafigyelnek, amelynek ereje van, egy hang, ami nem az “enyém”, én is csak “lemásolom”, kihangosítom azt, ami folyton-folyvást itt cseng bennünk, körülöttünk, mindenütt.
-Tudatosan haladtál efelé a művészeti ág felé ?
-Nem volt más választásom, válaszút elé állított egy meghatározó megtapasztalás, amelyet húsz éves koromban éltem át, és amely az addig ismert mintákat teljesen szétrombolta. Vagy megbolondulok, vagy pedig keresek egy csatornát, ahol az engem ért hatásokat kifolyatom magamból. A selyem talált meg, nem tudtam kikerülni. Tévés-rádiós gyakornokként Kölnben éltem, és a házinénim oktatott selyemfestést. Látta, milyen formákat rajzolok a Magyarországra írt borítékokra, és megkérdezte, nincs-e kedvem mindezt selymen is kipróbálni. Ez idő tájt az ELTE német/svéd szakára jártam, amit be is fejeztem. Szóval a festés nem volt előre eltervezett. Csak egy “csatorna” kellett… Aztán ahogy elkezdtem festeni, kiderült, olyan nagy baj azért nincs velem, csak egy kis “dugulás” volt. Azóta folyik szép egyenletesen, csendesen…
-Ki az, aki legnagyobb hatással volt arra, hogy ezt az utat válaszd? Családi örökség vagy külső minta tetszett meg annyira, hogy követted?
-Anyu, anyu és anyu. Most, hogy egy hónapja meghalt anyukám, biztosan tudom, ő volt a kulcsszemély az alkotásban. Azt mondta, amikor megszülettem, odaadta nekem az “ihletet”. Rengeteget rajzolt nekem kiskoromban, és “véletlenül” pont a festészet rövid története könyvet nézegettük együtt oly’ sokat. Kezdetben együtt, aztán már én egyedül. Most érzem csak igazán a súlyát ennek a pakknak, hogy ő már nincs itt. Mintha két életet élnék: az ő meg nem élt történetét, és persze a sajátomat. Mert nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy egy bimbózó alkotó egyszer csak abbahagyja, és ennek nem lesznek később negatív hatásai az életére. Állítólag az anyaság kitöltötte. Most már nem hiszek neki. Inkább nem volt elég kitartó, nem ásott elég mélyre magában, és átadta ezt a nagy munkát nekem.
-Hogy emlékszel, a tehetséged vagy a szorgalmad, a belefektetett idő juttatott inkább idáig a pályádon?
-Le kell szögezni, nem vagyok egy tehetséges rajzos. Az iskolában a rajztanár csak megcirógatta a fejem, és adott egy négyest, később ötöst, hogy jó legyen az átlagom, de nem volt különösebb kapcsolatunk… A szorgalom és a kitartás inkább jelen volt és van. Nem voltam túl okos kislány, de szorgalmas és kitartó. A kitartás az egyik legkedvesebb tulajdonság nekem. Nem csak magamnál, másnál is. Valamit elkezdeni, végigvinni, és befejezni, nem felállni félúton, ha nehéz, ha unalmas, ha fárasztó. Szerintem lassan ezernél tart a megfestett egy méterszer egy méteres képeim száma. Én is döbbenek, honnan van, volt ehhez türelmem. Számos tulajdonságommal hadilábon állok, de a kitartásomnak nagyon tudok örülni.
-A család, amelybe születtél, és a személyek, akikkel találkoztál hogyan egyengették vagy éppen hátráltatták a kibontakozásod?
-Mivel elég öntörvényű vagyok, kezdettől fogva a saját fejem után mentem. Tudtam, mit akarok, melyik gimnázium, melyik egyetem, milyen szakok. A család inkább csak megkönnyebbülten figyelte, hogy velem nincs gondja. Ők ott voltak mögöttem, mint egy stabil védőháló, tudtam, ha esem, megtartanak. Talán ezért mertem egyensúlyozni, mert tudtam, hogy vannak. Aztán, amikor az egyetem mellett elkezdtem festeni, csak örültek, később napirendre tértek efelett is. Furcsa kislány volt a Réka, most furcsa felnőtt, hagyni kell, úgysem lehet befolyásolni. Ám ami fontos, Németországban, az említett ösztöndíj alatt ismertem meg a férjem, fiam apját, Zalai Károlyt, aki 1981 óta már kint élt. Hát ennyi lett a német nyelvtanulásból, egy magyar férj… Megismerkedésünk után elég gyorsan odaköltöztem Károlyhoz, és a három hónapos ösztöndíjból öt év lett. Végig Károly szárnyai alatt éltem. Ő maga is fest és ír. A Köln melletti kis agglegénylakása tele volt a festményeivel és egy kisebb magyar nyelvű könyvtárral. Alibiből még hazajártam vizsgázni és diplomázni, de főként akkor már arról szólt az életem, hogy Károly reggelente, mielőtt dolgozni indult volna, azt mondta, na nézzük meg, mire is jutsz estig. Nem mondom, hogy nem rettentem meg a kihívástól huszonkét évesen… Nem is tudom, hány év telt el, hogy ne ijedjek meg egy üres selyem előtt. Igazából most is riasztó, még most sem hiszem el, hogy “tudom”.
-Milyen készségeket tartasz a legfontosabbnak a munkád során?
-Jó lenne jobban rajzolni tudni. De nem hiszem, hogy meg fogok tanulni. Igazából nem is nagyon teszek érte, azt festem, amit tudok, amit meg nem, azt lemásolom. Keresek jó mintákat, formákat. Végül is megrajzoltak itt már mindent, és olyan tehetségek vannak festésben, rajzban, hogy nem is erőlködöm. Ami az erősségem, az inkább a képek témájának kitalálása. Az a mögöttes alap, amin az egész kép táncol. Az az ismeretlen valami, amit nem lehet tanulni… A művészet rejtélye, amitől egy kép jó, még akkor is, ha nem egy szuper rajzos keze nyoma van rajta. És ha rajzolásban nem is edzek, folyton élesítem az elmémet, hogy mind pontosabban tudja kifejezni, amit akar. Azt a megnevezhetetlen gyönyörűséget, amibe húsz évesen majdnem belehalt, mert azt hitte, nem bírja el. Igen, edzem magam, hogy az ember elbírja a találkozást az Ismeretlennel, ne nyomja össze. Meg kinyitom a szívem. Vagyis nem erőlködöm azon, hogy becsukjam, no mert a szív az mindig nyitva van.
-Ki példaértékű számodra?
-Gyakorlatban ez az edzés úgy néz ki, hogy elég sokat olvasok, főként szépirodalmat. Nézek minőségi “művészfilmeket”, de nem szeretem ezt a besorolást. Főleg a párhuzamos művészetekből merítek, festőktől kevésbé. Nincs, aki igazán hatna a művészetemre, egyedül vagyok, magamat másolom. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincs egy sor festő, akiért rajongok, de maximum abban tudnak segíteni, hogy ne adjam fel… Több száz, ezer alkotó él itt velem, bennem… Hadd, ne nevesítsem. Hatunk egymásra, végtelen erővel. Igaz, őszinte alkotókra gondolok, mindegy is a műfaj. Most éppen egy múltkor látott színházi előadás jut eszembe, ahol végig a hideg rázott. De nem nevezem meg, mert mi lesz akkor a többivel, aki idáig elhozott. Egyszer volt egy sugallatom – elnézést, nem akarok misztikus lenni –, amiben Hundertwasser szólt hozzám a halála után, hogy fessem le nőként, de mondhatta volna Paul Klee is…
-Mennyire határozzák meg a tematikádat a piaci viszonyok?
-Mivel szerencsémre nem vagyok profi rajzos, engem csak azok keresnek meg, akik kifejezetten az én stílusomat kedvelik. Így nem kell senkihez sem alkalmazkodom, csak magamhoz. Amit tenni tudok, hogy a nagyméretű festményemet megrendelésre megfestem kicsiben, kisebb pénztárcának, kisebb falra. Személyes élményekből, száz százalékban hozott anyagból dolgozok. Egyébként a témaválasztásom mondhatni “nem ebből a világból való”. Vagyis igyekszem nem érinteni a felszínen jövő-menő világot… Van nekem is elég sok küzdelmem, fájdalmam benne, látom én is, hogy milyen, én is itt élek, legalább, amikor festek akkor hadd ne… Szóval nem reagálok a napi eseményekre. Továbbra is kitartok amellett, a művészet az egyetlen tartós híd ég és föld között.
-Az elismeréshez hozzátartozik a vétel is, vagy ezt külön tudod választani?
-Persze jólesik a 123 facebook like, meg a taps, de azért a vásárlás a legjobban. Ott tényleg el is hiszem, hogy nem csak üres taps, hanem bele is tesznek valamit.
-Ha egy idővonalon ábrázolni kéne, hol tartasz most az alkotói pályádon?
-Picit előbb, mint a felénél.
-Mit keresel egy művészeti alkotásban? Mi számodra releváns teljesítmény más alkotóktól?
-Őszinteséget, legyen az festmény, film, irodalom. Olyan műveket keresek, melyek nem takarják el az alkotót. Ahol a művész ott áll meztelen a műben. És nem kell bogarászni, fejtegetni, mit is akart. Olyan teljesítményt, mely az alkotó szívéből jön és a néző szívét éri el. Más cifraság nem érdekel. Arra ott van a világ.
Számodra mit jelent a hírnév?
Az tetszik, hogy a nevem egy márkanév. Mint az Adidas. Nagyjából erre jó a nevem, egy címkének, akkor meg már legyen jó minőségű címke, márka. De komolyan: ha lenne nagy taps és nincs mögötte érdemi alkotás, csak valami miatt befutnék nagyon, festenék valami “trendi” polgárpukkasztót, na gondolom, az kicsinálna… Egyelőre ez nem fenyeget. Csendes kis ismeretlen “művészke” vagyok, a mainstream csillogásban nem veszek részt. Ám ami a leginkább kicsinálna, ha nem tudnék festeni, ha nem jönne az “ihlet”. De ezt a szót sem szeretem, inkább úgy mondanám, nem lennék kapcsolatban direktben magammal. Ám az biztos, a tartós hírnév még soha senkinek nem tett jót. Reflektorfényben nem lehet érdemben alkotni, ahhoz elvonulás kell, magány. Szóval annak ellenére, hogy az ember vágyja az elismerést, a nagy tapsot, talán szerencse, hogy a sorsa megkíméli ettől. Majd halálom után tapsolhatnak a lezárt életmű felett. Az jó lenne.
-A közönséged figyelmét hogy tartod fenn? Néhány szóban jellemeznéd, kik érdeklődnek a műveid iránt?
-Amióta az internet az úr, az alkotó többé-kevésbé menedzselheti önmagát. Galeristára sincs igazán szüksége, a vevők úgyis inkább a művészt keresik fel, ha meglátnak egy galériában egy képet. Ez a tapasztalatom, kellemetlen is. Én leginkább virtuálisan tartom a kapcsolatot a közönséggel két kiállítás között. Aztán váratlan felkeresnek és valódivá válik egy-egy kapcsolat. A facebookot szerintem jól használom, és nem ő engem. Ott napi élő kapcsolatom van a képek kedvelőivel. Szeretem. A közönségem színes, főleg női. A korosztályom, a negyven körüli nők a legjobb olvasóim. Az ő történetüket festem, mert itt tartok én is éppen.
–Mennyire képezi részét a művész létnek az egzisztenciális biztonság megteremtése?
-Zsonglőrködök, tényleg. Nincs gazdag férj, aki eltart… Most anyu halála okán lesz egy kis segítség, legalább a félmilliós csatornát ki tudjuk fizetni… Brutális. Az egyik művészet az, hogy létrehozok egy képet, de ugyanekkora művészet az is, hogy áruba bocsássam. Az utóbbiban gyengébb vagyok, sokkal. Jó lenne egy profi menedzser, jó lenne hátra dőlni, és csak “festegetni”. Vagyis nem tudom, hogy igazán jó lenne-e, szeretem a reklám részt is, azt tudom, hogy csak én tudom jól képviselni magamat. Amikor volt galeristám, mindig félrebeszélt, érezni lehetett, hogy befurakodik közém és a kép közé. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék egy igazit, de vele még nem találkoztam. Azért várom.
-A nyilvános megjelenés, a beszéd a tevékenységedről hogyan formál?
-Kár titkolni, a művész (én) exhibicionista, szereti, ha az alkotásairól esik szó. Jobb ezt bevallani, mint szerénykedni, hogy “á én nem is”… Szeretek írni a képeimről, szoktam is gyakorta, szívesen olvasom őket fel. Egyre kevésbé félek beszélni nyilvánosság előtt. Örömmel tölt el minden tevékenység a képekkel kapcsolatban.
–Mennyire vonz téged külföld, a nemzetközi jelenlét?
-Azt hiszem, ez lenne a mentőöv. Hol van?
-Hogy látod, a társadalom miképp vélekedik a szakmádról?
-Biztos erre azt kéne mondani, hogy a szürke tömeg tojik rám, ránk, de én most nem megyek oda, meg máskor sem, hanem arra reagálok, ami hatás engem ér. Az őszinte, biztató szavakra, az egy-egy kép okán megnyíló emberekre. Hadd említsek egy frisset. Anyu halálára festettem egy képet: Van valami gyönyörűség a halálban, ami nem látszik az életben, ez a címe… Na, gondoltam, ez lesz az a kép, ami tutira rám marad, ki akar halálról képet a falra. Erre tegnap egy kis kiállításomon betoppant egy lány, sosem láttam korábban. Mondta, hogy pont a miatt a kép miatt jött, ugyanis egy nagy szerelme haldoklik, és neki szeretné kisebb méretben. Na, ilyen az én “szakmám”.
-Milyen csatornákon érkezik hozzád az információ? Mi az, ami a leginkább inspirál?
-Számomra fontos, hiteles emberektől, szűk családtól, szigorúan válogatott internetes hírekből, tv nincs. Az őszinteség, egyenesség inspirál. Annak bármilyen megnyilatkozása.
-Körül tudnád írni, mik a szakmára specifikus külső jegyek?
-Miután én nem vagyok a brancsban, így csak magamról tudok beszélni. A külső megjelenésbeli feltűnősködésem is gyerekkoromban kezdődött. Szerettem furcsán öltözködni, izgatott, ha aztán utánoztak. Talán innen jön az is, hogy szerettem volna, ha a festményeim kilépnek a térbe, és ruhaként funkcionálnak. Így teremt kortalan divatot a somogyiréka festészet. Persze ad egyfajta szabadságot a művészlét, bizonyos dolgokat a furcsállók betudnak annak, hogy művész, azért ilyen, ez egy külön kaszt. Például én a párkapcsolatról sem tudok az öröklött séma szerint gondolkozni, pedig megpróbáltam, tíz évig ment is úgy, ahogy a szüleimnél, nagyszüleimnél láttam. Mikor mesélek valakinek erről, ott is csomószor azzal jönnek, igen, a művészemberek. Közben meg alapból nem szeretem ezt a leművészezést. Inkább arról van szó, hogy az ilyen típusú emberekről hiányzik egy védőréteg. Drogos élményeket átéltek mesélték, hogy mikor bennük az anyag, mennyire védtelenek. A dolgokat, jelenségeket belülről látják. Mások gondolatai szinte az övéik lesznek, eltűnik a határ én és én között. Na, nekem ez huszonnégy órás tapasztalat. Elég fárasztó… Amolyan művészklubokba nem járok. Van egy élő, hiteles Mester az életemben, ő ennek az eddigi negyvenkét évnek a legfontosabb találkozása, az ő szavai számomra az abszolút Ismeretlenbe mutatnak, ahogy mondja a tanítás, Ő az ujj, aki a Holdra mutat. De a Holdat nekem kell megtalálnom. Ennek okán kerekedek fel, de ez már tényleg nem a művészet, ám mégis minden egyes festményem ezt az utazást – A pontból A-ba – festi körül.