Hunor, a Kastély lábtörlője (tapasztalataim ügyfélszolgálatnál)
Tegnap több, mint egy órán át dobáltak egymás között a telefonos ügyintézők, egyikük sem tudta igazán, mi az elakadás velem, megtagadták a szerződéskötést, mert állítólag tartozásom volt, aztán fél órát vártam, míg utánajártak, tévedtek. Akkor pedig több ezer forinttal többért kínálták azt, ami miatt eleve őket választottam. Én közben megjártam “tolnát-baranyát”, az ilyen ügyeket mindig útközben intézem, mert tudom, kell rá az idő.
Budakeszi Makkosmáriától legyalogoltam a faluba, és a Moszkva téren túl is hallgattam még az idegesítő várakozási zenét, amivel kínozni lehet, és néha beleszólt valaki, kis türelmet kér. Aztán egyszer csak elfogyott a türelmem, és lecsaptam a kagylót, ami nincs, szóval kinyomtam a telefont. Hu, lehet, a cél előtt adtam fel, jutott eszembe utána. Az agyamat teljesen leszívta az egész, és az előadáson, ahova mentem, nem is tudtam figyelni ezek után már, el is aludtam. Igaz a fele japánul volt, és a magyar résznél néha felébredtem.
Mégsem lettem ideges az ügyintézőkre, és nem is értem, aki azokra dönti rá az asztalt, az hol él? Valószínűleg nem olvasott Kafkát, és nem tudja, hogy a főnök megszólíthatatlan, és teljesen igazságtalan, balga és műveletlen dolog az ügyintézőn leverni azt, hogy a rendszer hibás.
Aztán zárás előtt bementem személyesen egy irodába, ahol mérhetetlenül megesett a szívem a pultos fiún. Végtelenül készségesen, emberien próbálta védeni a rendszert, a láthatatlan uralkodót, és elmagyarázni nekem, hogyan is működik. Aztán egyszer csak egy teljesen egyszerű kérdésnél black out-ja volt, és nagyjából azt is elfelejtette, hogy hívják. Az arcát ekkor a tenyerébe temette, és azt mondta, így a tizenkettedik óra végén ez előfordul.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és ugyanakkor megvigasztaltam volna az anyukáját is, hogy a gyönyörű szép fia egy nevesincs hatalom százezredik kiszolgálója, aki szintén sosem látta azt az urat, akit csak kiszolgál. Mert miként a Kastélyban, itt sem tudja senki, ki is a birodalom királya, uralkodója.
A fiú, akiről később megtudtam Hunornak hívják, elmesélte ma már nem is tudja, hány ember mocskát, drámáját, elégedetlenségét kellett elviselnie, és lábtörlőként létezni csupán a rendszerben. Mégis úgy éreztem, még ezt a szerepet is szívvel végezte, és talán azért, mert az őt felkeresőkben nem a százötvenedik kellemetlen alakot látta, hanem egy embert, akinek tényleg segíteni akart.
Valamit adni, talán csak annyit, hogy az megtörölhesse benne a cipőjét, mielőtt továbbmegy. Csak tovább, mert be még nem jutott senki.