**napszerűségról, többszerelműségről, arról, miért zsákutca a pszichológia, és a férjünk szeretőjéről
Azzal a ténnyel kell együtt élnem, hogy a gondolatiságom, az életfelfogásom, ennek következtében az írásaim és a festményeim is nagyjából kétszáz év múlva lesznek aktuálisak, ám nekem nincs időm kivárni azt, hogy majd akkor mondom el. Kétszáz év múlva a legutolsó írmagját is „el akarom felejteni” annak, hogy valaha is testet öltöttem a siralom völgyében.
Születésem mégsem tévedés, nem egy véletlen idevetődött, eltévedt utazó vagyok, érkezésem tudatos, ugyanis csak a Földön tudtam találkozni a Mester felé vezető Ujjal, aki végérvényesen kivezet innen, illetve aki végérvényesen demisztifikálja azt a gondolatot bennem, hogy egyáltalán megérkeztem az életbe.
E születésemnek egyetlen központi témája van, amiről mélyen hallgatok, még magammal sem tudok beszélni róla, de vannak kisebb, mellékfeladatok is, melyekről képességeim szerint festek és írok. És mivel most vagyok itt, kicsit korábban, minthogy a téma igazán aktuálissá váljon, hát most kell leírnom, amit tudok, amit majd nagyjából kétszáz év múlva realizál az emberiség, legalábbis az a része, aki még megmarad.
Minden baj és nyomor legmélyebb oka a magunkkal való szövetség megbomlása, amit a modern kor a lélekgyógyászat eszközeivel toldozgat és foldozgat. De nem csinál mást, mint szerepeket gyógyítgat, azokat a bizonyos hagymahéjakat próbálja összeragasztgatni rajtunk. Pedig a gyógyulás nem a személy szintjén zajlik, pillanatnyi tűzoltás ez csupán.
Nem ismerhetjük magunkat valóságunkban, csak beleszerethetünk abba, magunkba. Akit ismerni vélünk, az egy színdarab, mely eltakar minket. Ennek okán egy az önvalóhoz képest folyamatos hazugságba élünk, mert letagadjuk azt, akik tényleg vagyunk.
A megbomlott szövetségnek magunkkal pedig egyenes következménye a társas kapcsolatainkban való szerepjáték. De hát mit is várjunk egy emberiségtől, mely az önismeretet a pszichológia szintjére degradálta.
A magunkkal való megromlott szövetség kapcsolatainkban tükröződik, aki magát énnek hazudja, és nem realizálta azt a tényt, hogy én és az Atya egyek vagyunk, az rögvest hazudni fog a kapcsolataiban is. Nem is tehet mást, haragudni sem lehet rá, mert ez a maximuma.
Amikor a poliamoriát életem, önmagukra ébredt, a szívük mélyén lobogó isteni lángot imádó emberek szövetségére gondolok, akik nem egy másikba, hanem a saját önvalójukba szerelmesek, ami –mert duális létben vagyunk –a külvilágban tükröződik. És mert ez a világmindenség legerőteljesebb ragyogása, ezért ez a fény nem csak egy alakon ragyog fel. Így történhet az meg, hogy az önmagára ébredt ember körülnéz, és egyszerre fényével akár több embert is beragyoghat, mely fény nem a másik személyét, hanem isteni önvalóját világítja meg.
Ehhez képest pszichológiai terminus technicusok mentén felcserkedünk vakon egy valójában teljesen ismeretlen térben, ami az emberi psziché, és szerepek mentén szeretünk egymásba, megregulázva „fentről”, hogy egyszerre csak egyet lehetne szeretni, mert egyébként halálos bűnt követünk el. Lásd Mózes tanítása. Igen, egy ilyen mérhetetlen gaztettre épült az emberiség.
Anyámhoz 1969-ben szerettem volna megszületni, amikor egyszerre két férfit szeretett, abban az áldott időszakban, amikor hárman három irányból csodálták egymásban az egyetlen egyet. Sajnos a kor, a társadalom nem volt készen a fogadásomra, vagyis anyám első gyermekét még meg kellett ölni.
Ám annak ellenére, hogy végül egy klasszikus monogám házásságba kellett megszülessek – ami felmérhetetlen károkat okozott mind a férfi, mind pedig a női oldalon – soha nem felejtettem el eredeti vállalásom, hogy a többszerelműség magjainak elvetése az életben küldetésemen.
Ebben az életben magokat szórok, képességeim szerint festek, írok és szólok erről, és tudom, hogy a magok majd kihajtanak. Festményeim térképek egy eljövendő kor felé, ahol az egyed számára tény az isteni önvalóval való azonossága, és ennek következtében úgy szeret, mint a nap: száz ágra.
Aki szerencsés az velem együtt használja azokat a térképfestményeket, melyek a napszerűség, a többszerelműség realizálása felé mutatnak. Mert azért kétszáz évet várni senkinek sem muszáj, akár most is el lehetne kezdeni szeretni egymást, és mint vizsga, kezdhetjük a férjünk szeretőjével, akivel egy urat imádunk.