Hatalmas bölcsességet igényelne tőlem az élet. Azt a fajta megkülönböztetés képességét, hogy melyik az a pont, ahol bele kell avatkoznom az eseményekbe, vagy éppen hátra kell lépjek. Mikor van szükség az amúgy meglehetősen reaktív, direkt és olykor szűretlen magatartásomra, és mikor épp arra, hogy azt háttérbe toljam?
Februárban egyszerre szerettem meg két férfit, napra pontosan. Egymás mellett jöttek velem szemben, mintha egy azon entitás két alakja lennének. Az egész e világban kettőként megjelenő formái. Barátok voltak, szövetségesek, inkább testvérek. Egymástól meglehetősen eltérő szociális és anyagi háttérrel, de pont így voltak egyensúlyban. A jómódú és a szegény, az áradó és a visszahúzódó, a halk és a hangos. Az egyikük szinte nőies lágysággal ölelt, a másikuk majd szétroppantott. Az egyikbe mélységesen és szenvedéllyel beleszerettem, a másikban pedig a bátyámra ismertem, rá, akit mindig is hiányoltam. Kétféle formája volt az érzéseimnek, de fajsúlyát tekintve ugyanolyanok voltak.
Mindez a világ másik felén történt, és éppen csak napjaink voltak együtt hármasban, és akkor még annyira zavarban voltam a közöttük átélt örömömben, hogy egészen visszahúzódtam, nehogy lelepleződjön szerelmes szeretetem. Olyannyira meztelennek éreztem magam közöttük, hogy bizony mozdulni sem mertem. És amikor végre együtt vacsoráztunk, pedig az izgalomtól olyan rosszul lettem, hogy alig emlékszem bármire is.
Úgy éreztem, én vagyok a szövetségünk elmélyítője, a hiányzó láncszem köztük, hogy rajtam keresztül tudtak testileg is kapcsolódni, mert egymást nem ölelgették úgy, mint ahogy ők engem. Férfiasan erővel, szinte szétroppantva és nőies finomsággal.
Túl kerek, túl szép volt a hármasunk, talán túlságosan is abból a fajtából, amit e kettétört világ nem bír el. Igen, irigy volt ránk a dualitás, mert olyat alkottunk, amire ő önmagától képtelen.
Meghaladtuk a kettőt és a három dicsősége felé közeledtünk, és legalább mi megpróbáltuk. Nem is bírt sokáig nézni minket az élet, és ahogy tudott közbe is lépett.
“Aktivizálta egyikünk démonjait”, aki olyat tett a barátjával, ami elfogadhatatlan és meggyógyíthatatlan, s amit talán mégis úgy lehetne helyre tenni, hogy a barátja, a testvére lába előtt kuporogva, magzatpózban, remegve bocsánatot kérne. Ha nem félne elveszteni összes emberi méltóságát, alá merne zuhanni a másik nagysága előtt, aki ezek után is szóba állna vele, még mindig esélyt adna neki.
Hónapokon keresztül rá lehetett fogni a tisztázás késlekedését arra, hogy egymástól távol vannak, de két napja ismét ugyanabba a városba érkeztek, én meg itt ülök egy másikban, és le kell fogjam magam, hogy közbe avatkozzak. Mert ez az ő ügyük. Tényleg csak az ő ügyük, amikor hárman összetartozunk?
Bárcsak mindenható lennék, és léphetnék a két férfi helyett egyszerre egymás felé, mert most a “reaktív, közvetlen, női erőm hiányzik” közülük. Ha mindenható lennék, akkor bizony közbeavatkoznék. De tízezer kilométerről ezt hogy lehet?