A Műcsarnok mosdójában találkoztunk. A tömegben csak az ő alakja volt éles nekem. Szanaszéjjel szórta a kistáskája tartalmát, emitt egy notesz, amott egy rúzs meg egy szemceruza. Pillanatok alatt az egész tér vele volt tele. Aztán kezet nyújtott, igaz már találkoztunk, de újra bemutatkozott. Ezek szerint én jobban keringtem akkor magam körül, mint ő, mert bizony nem emlékeztem. A lány sebes, viharos mozdulatai felfedték a jövőt. Erős, határozott kézfogása volt, mely megtart középen, mint a ringlispíl hintáit a szerkezet törzse, hogy lehessen még szédületesebb a gyorsulás.
Tenyerem közepén kinyílt a szemem. Érintéséből, szorítása erejéből láttam őt. Egy pillanat kellett csak és már történetei mélyén voltunk. Tüdőmben éreztem a cigarettafüstöt, melyet belélegez, keze remegése bennem hullámzott tovább. Könnyeit vele együtt nyeltem. Bekísért a tárlatra, addig nem is tudtam ezekről a képekről. A Műcsarnok egyéb kiállításait aznap, mint a modern múzeumban általában, szemlesütve néztem végig, gyakorta én szégyellem jobban magam, mint az alkotók..De ez a három terem valahogy kimaradt. Hol voltak eddig ezek a képek? Hogy voltam képes megtenni mindent, hogy ne vegyem észre őket? Pedig elég nagyok..
Ez a tárlat kiemelkedett az épületből, egy párhuzamos térben honolt. A képek egy finomabb, otthonosabb, melegebb világ kivetülései voltak. Mint dunyhám éjszaka, megvédtek a sötéttől és a hidegtől, mindenütt betakartak, egyetlen porcikámat se hagyták fedetlenül. De alig egy másodpercnyi benyomást szereztem róla, egyelőre nem bírtam többet el.
A körhintás gyorsított a sebességen, én meg egyre jobban szorítottam a hinta láncát, hogy ki ne vágódjak. Be kellett csuknom a szemem, nem tudtam a látványt e tempójában felfogni. A színek összessége, a formák teljes ismeretlensége, a perspektíva totális felborítása gyorsított filmként pörgött köröttem. Próbáltam megnyugodni mielőtt ismét találkozunk.
Aztán megálltam, s leguggoltam, zuhanjon rám először még így csukott szemmel az összes kép, s annak lakói, ám leginkább a mögöttük lakó végtelen természetesség és őszinteség. Óvatosan nyitottam ki a szemem.
Mi ez a gyönyörűség? Ez a sosem látott, mégis teljességgel ismerős világ? Mi az, hogy egyszerre láthatok végre alulról egy szobát és felülről is? Hogy lehetek ugyanakkor az égen és a földön is? Miért nem tudom eldönteni, az embernek van állatarca vagy az állatnak emberé? Miként fájhat a képen látható kiscsibék szombat reggele? Hogy tud egy festmény ilyen közel jönni? Vagy inkább hogyan lehet, hogy megengedi, hogy a terébe lépjek be? Mi az, hogy hívogat? Rés nyílik a vásznon és én áthatolhatok? Hogy lehet ennyi kedvességet, emberséget, “állatságot” egy kétdimenziós felületre ráfesteni, mely minden pontján pont ott rezonál bennem, ahonnan az alkotó egy-egy ecsetvonását útnak indította?
És miként lehet egy egyszerű rongyszőnyeg ilyen gyönyörűség?
Ki ez a látnok, ez a szívközépből alkotó különös lény? Hogy mer valaki ennyire meztelen alkotni? S lénye legintimebb perceit tárni elém? Sehol semmi művészieskedő allűr, csak a színtiszta szó.
Szó, melyet már nem lehet kimondani, de az elején még szó volt. Kész csoda, hogy a forma és a szín megmaradt, az megőrizhette. S ahogy e képekre nézek, az eredeti, már kimondhatatlan szó visszhangzik bennem.
Szerencsés vagyok, Földi Péter Műcsarnokban megrendezett kiállítása záró napja előtt eggyel érkeztem. Földi Péter születése óta, lassan hetven esztendeje szülőfalujában, Somoskőújfalun él.