Vajon mást mi hoz egyensúlyba ebben a világban, ahol hatalmas szellemként lényegében diafilmelemektől várjuk a boldogulásunkat, s ahol a bázisunk, ami a megfoghatatlan és imádni való semmi, délibábjelenségekkel ölelkezik és vár tőlük vigaszt?
Főz, köt, horgol, jógázik, imádkozik, fut, ír vagy zongorázik? Olyan jó lenne tudni, tőlem idegen világok miből nyernek rövidke megváltást, mivel enyhítik azt az irtózatos fájdalmat, hogy testbe születtünk, melynek gyötrelmét csak a balga ember tudja elfátyolozni “boldogsággal”.
Nekem két ilyen vigaszom van, az egyik a festészet, a másik pedig a szerelem, melyek lényegében egyetlen tőről fakadnak. Mindkettő célja, hogy lemossa a jelenségek talmi mivoltát, és már az életben felfedje azok valódi természetét.
A szerelem megtanítja látni a másik szívét, melybe csak beleszeretni lehet, a festészet pedig megörökíti ezen látásomat. E két művelettel gyakorlok önnön valóságomra, melyről tudom, a “célba”, mely a támasz nélküli, örök gyönyör nem visz el, de mutat felé.
Őrült és érthetetlen módon szeretek bele jelenségekbe, mára egyértelmű számomra, hogy gyakran az illető önmaga sem látja azon szépségét, mely vonzani kezd hozzá. És talán tényleg arról van szó, hogy a másik embert figyelmen kívül hagyva, átvilágítom rajta a látszat részeket. Lényegében őt “csak felületként használom”, tükörként, hogy a jelenségeken túli magamba szerethessek általa. Tekintetemmel leégetem róla valótlanságát.
És csak ebben az arcok, történeteken túli pillanatban látva őt, vagyok képes pillanatnyi egyensúlyra lelni az életben.
A hibát ott követem el, hogy választ várok a világtól, megértést szerelmeim tárgyától, akik legtöbbször a kellő önkutatás hiányában nem tudják követni rajongásomat. Már a tűztől, mellyel valótlanságukat leégetem róluk elmenekülnek, mert inkább élni akarnak, mint a pillantásom tüzében a valóságban létezni.
Fel kell hát fognom végre, hogy a festészet és a szerelem a világmindenség legmagányosabb gyakorlatai, és azt is, hogy “istennel”, aki az élet egyetlen célja, csak a teljes egyedüllétben találkozhatok. Ott, ahol még én sem zavarom magamat.
Úgyhogy vissza is bújok hát abba az ágyba, melyben az a gyönyörű férfi aludt hetekig, akire legutóbb ragyogásomat rávetítettem, és amit aztán utána én kaptam meg pihenőhelyként ezen átmeneti szálláson, és hagyom, hogy a dunyha alatt összevissza öleljen a belőle itt maradt állandóság, akinek érintését nem tudja megjeleníteni egyetlen világi szerető sem.
Mert az utolsó lélegzetig gyakorolnom kell a önnön valóságomra, és kitartó vagyok.
Köszönöm a fotókat még tavalyról Márton Tündének.