Az egyik alapvető “hiányosságom”, hogy nem tudok a férjem, a szeretőm, szerelmem mellett kiállni, ha annak viselkedése, etikája vállalhatatlan számomra. Ebből már elég sok problémám akadt, mert ugye a jó társ, az kiáll háború idején is a férfi mellett.
Ám én a saját Igazságom oldalán állok, mert nekem ő a társam, amit csak rávetítek egyes alakokra.
És ha az Igazság szemben áll a társam egy adott mozdulatával, akkor aligha fogom megvédeni. És ez nem azt jelenti, hogy elárulom őt, dehogy. Hisz miért is lenne ő azonos a viselkedésével?
Innen nézve meglehetősen érthetetlen számomra, hogy egyes nők mily vehemenciával állnak ki társuk olykor szalonképtelen viselkedése mellett, még akkor is, ha az keresztül húzza etikai, morális képletüket.
Hány nő árult már el társa szánalmas cselekedete miatt, és ezek az árulások sokszor jobban is fájnak, mint a férfiak gyávasága, hazugságai.
Tudom persze, hogy nőtársaim efajta viselkedése mögött a magánytól való mélységes félelem, bizonytalanság áll, az attól való rettegés, hogy ha feltárom a férfi előtt, amit gondolok róla, elhagy majd. Ez egyfelől jogos, párszor már átéltem, hogy aki tegnap még “szeretett”, miután a szemébe mondtam, hogy bizonyos pontokon elfogadhatatlan számomra, ahogy él vagy amit tett, el is hagyott. Persze, hogy ezután én is százszor meggondolom, mit és mikor mondok ki.
Vázlat végső kiszabadulásra
Viszont e direkt személyiséggel, mint az enyém, csak ideig-óráig megy a vélemény visszatartás és a színlelés egy kapcsolatban, és ha előbb nem, hát a legközelebbi konfliktusnál vagy egy teljesen váratlan helyzetben, kiszámíthatatlanul úgyis ráborítok a társamra mindent. Mert az Igazság bennem könyörtelen az etikátlansággal vagy ne ajd isten a hazugsággal szemben, és nem ismer kompromisszumot.
Természetesen ugyanezt az egyenességet várom el a társamtól is. A bizonyosságot, hogy mellettem áll, és ez elbírja azt, ha szembesít a bennem élősködő gyalázattal, mert bennem is van ilyen, én miért lennék kivételes.