(borítókép: Veronika kendője 2022, 84*84cm)
A személyiségen éppen csak millimétereket tudunk változtatni egy élet alatt, na jó, centiket. Érdekes, de egyes óvodás társainkat látva igazából sosem csodálkozunk azon, mi lett belőlük felnőttként. Magként látszódott már akkor lényük jellege, minősége, szövete, egyáltalán a lehetőségei. Látszódott, vajon tulipán lesz belőle vagy szőlő, talán az nem, mekkora és milyen színű pontosan.
Természetesen az egyes tragikus elakadásokon lehet egy életöltő alatt változtatni egy kicsit, a tisztítás, terápia hatása is megfontolandó, én is erőlködöm ezen, naná, és lényegében harminc éve mindennap ugyanazt a tükröt lemosom, hogy aztán másnap kezdhessen elölről.
A személy ki vagyon téve ennek a duális világnak, nem is kell elvárni tőle, hogy teljes, tökéletes legyen, ha nem lenne kettősség, nem is tudnánk róla, magunkról. Szóval ezért is szeretem gyorsan kirakni a szemetemet, a kis/nagy hibáimat egyből, és jelezni, kétpolusú vagyok, és essünk túl először a nehezén. Vannak dolgok, melyeken változatnék, de valószínűleg mechanikailag, gyárilag nem tudok, és egész biztos tegnapi hibákat máshogy, de ismét el fogok követni újból. De igenis van a hibázásomban egy fejlődés, és erős akarat a jobbra a még jobbra. Ám olykor nem enged tovább a sorsom, megvannak a határaim.
Rendelkezek egy kellő színvonalú használati utasítással, melyet minden komoly kapcsolatban mellékelek magamhoz, és természetesen elvárnám, hogy ugyanezt megtegye a másik is.
Túl sokat akarok, mert legtöbbje akarok lenni annak, aki szeret, aki igazán úgy dönt, közösen járjuk ezt az utat egy ideig, a végéig. Ja hát igen, én mindig az örökkévalóságban gondolkodom..
Nekem a poliamoria leginkább a szókimondásról, az egyenességről szól, melyre csak ebben a nyitott rendszerben van lehetőség. Itt, amikor egymással isteni minőségben találkozunk, legalábbis afelé közelítve, abban az áttetszőségben, ahogy gyónáskor elképzelt istenünk elé állunk. És ez egy klasszikus, a világot, felesleges szabályokba záró, évszázadok óta minket széjjel bántalmazó, monogám rendszerben nem megy.
Azt szeretném, ha a szerelmem tényleg az “istennőhöz” térne megpihenni, aki mellett megnyugszik, de erre csak úgy képes, ha hozzám őszinte, mert titkokkal nem lehet igazán elcsendesülni. Igen a legtöbbet akarom, hogy én legyek az, akinek kisírhatja, milyen önmagába zárt, kisajátító, kellemetlen az élettársa, aki pórázon tartja, és akitől még nem engedi el a sorsa, és ki tudja, ez még meddig tart, mert másik ország, egy sajátos kultúra, ami fogva tartja..És noha papol nekem az ezoterikus tröszt holmi szabad akaratról, de én meg most csak annyit mondok erre, ovisok..
“Istenbe szeretni a legnagyobb románc, őt keresni a legnagyobb emberi teljesítmény, az erdőbe megyek, hogy elveszítsem az eszem és megtaláljam a lelkem.”
Azt szeretném, ha hozzám, mint ártatlan, a világot nem értő isteni kisfiú jönne, aki a szívéből beszél. És hátha aztán ez a kettőnk között kivirágzó gyönyörűség tudattalanul “megfertőzi” az élettársat is.
Nem, nem egy nap, nem is egy év alatt fogjuk átírni a világ hazugságait, de minden nappal a személyes példánkkal tennünk kell érte. Ez kötelesség.
Aki tudja, élje, és mutassa, erről szólnak az írásaim és a festészetem.