Ez az írás három részből áll, kezdem az első benyomásokkal, folytatom a kedvenc részemmel, majd búcsúzok
az első benyomások
(három fejezet után)
Rettentő teher lehet a siker, tényleg szerencse, hogy fogalmam sincs róla, milyen az, amikor tömegek istenítik a műveimet, és közben otthon szorongok. Mert tudom, egy ideig tényleg velem volt az „angyal”, mikor írtam, kicsi voltam és ismeretlen, és vaskos köteteket súgott, és nekem csak le kellett másolnom, le kellett emberi nyelvre kottáznom őt. Egy feladatom volt, az angyal-ember szótárfrissítés, mert azon kívül tényleg minden nélkülem történt, mert „diktáltak”.
Aztán egyszer csak azt éreztem, valami változik, egyre kevésbé hallom az üzeneteit, és egyre jobban én vagyok jelen, miközben egyre nagyobb lett a taps köröttem. Ekkortájt kezdtem azon csípni magam, hogy én hajoltam meg a pódiumon, amikor a taps valójában annak járt, akit lekottáztam. Feltűnt, hogy milyen nagyon jólesik a reflektor melege, és, hogy nem akarok lemenni a színpadról, inkább hosszabb, terjengősebb szövegeket írok, és akkor is folytatom, amikor az „angyal” azt mondja bennem, elég, csak hadd maradjak tovább a közönség előtt.
Jó ideje becsülettel kiolvasom az új Krasznahorkai-köteteket, és azt érzem, egyre jobban iskolásak, nincs bennük mélység, okoskodások sok helyütt, itt például már kvantumfizikai van isten helyett.., tudomány, ismeretek, olyan tudás, amit megszerezni, felhalmozni lehet. Sokszor olyan, mintha prózává átírt szakkönyvek lennének.
Miközben kívülről minden ugyanolyan, mint volt, az „angyali”, tagolatlan, végeláthatatlan szövegek megmaradtak, egyetlen nagy hullámzás az egész, csak útközben KL kezdett írni, és háttérbe szorult a hang, aminek forrását soha fel nem ismerhetjük.
Egyelőre három fejezetet olvastam el a legújabb, lepkés könyvből, és nem szégyellem bevallani, borzasztóan fáraszt. Teljesen értelmetlennek, sőt inkább öncélúnak tűnik a hosszú ömlengés. Olyan, mintha az író beleszeretett volna a saját hangjába és elfelejtette volna, ennek az egész írásnak eredetileg egész más volt a célja, hogy önmagamból kiemeljen, hogy kilátót emeljen fölém.
A három első fejezet három rövid mondattal elmondható lenne, és itt ez a végeláthattalan szövegtömeg nem tesz hozzá ahhoz többet.
Írom ezt az egykoron kedvenc könyveim írójáról. De hát a dolgok változnak.
***************************************
második: létezik-e fejlődés a történetben?
Krasznahorkainak a legújabb könyvében van egy nagyon jó húzása. Bőven lehet, máskor és máshol is megtörtént már ilyen egyes művekben, csak én olvastam keveset, és nem tudok róla, ami biztos, hogy a szerző önmagát teszi meg kötete egyik kulcsszereplőjévé. Számomra olyan ez az egész, mintha ezen abszurd alapötlet köré építette volna fel az egész – nekem – igen konstruált, váratlanul nagyon humánus, papír ízű pillangótudósról szóló történetét.
És noha iskolásan mélyfilozofál egyes nagy létkérdésekről, hogy van-é fejlődés a történetben, meg mi végre az élet, mégis ebben a részben ér el a legközelebb az egyetlen tényleg lényeges kérdéshez:
hogy na de kiben is bukkannak fel ezek a létkérdések?
S nem inkább azt lenne fontos megvizsgálni, ahelyett, hogy az univerzumban bogarásznánk (lepkésznénk), hogy ki is ez az én?
És hát tényleg, ha csak egy fejezet erejéig, de végre elindul az én felé, a nehezen kimondható nevű író felé, és kegyetlen külső leírást alkot magáról. Hogy húgyszagú, s nem csak összevissza áll a pár szál haja a koponyája oldalán, de még korpás is, és nő a hája a hasán.. Szóval az első lépést megtette, és egészen de egészen közel ment magához, vagyis a ruhához, amit visel, a személyes énhez.
Nekem eddig ez volt a legérdekesebb Krasznahorkai útleírás, még a japánost is meghaladta.
Szóval igenis, van fejlődés. A kérdéseink pontosítása a fejlődés, az énre való rákérdezés a fejlődés, semmi más.
*********************************************
harmadik: búcsú
Régóta éreznem kellett volna, hogy Krasznahorkai Lászlóval már jó pár kötettel ezelőtt befejeződött a történetem. Olyan volt ez, mint az a kapcsolat, ami már valójában régen véget ért, csak a szokások, az elszakadni nem tudás, az egyedülléttől való félelem tartotta egyben. De már nem volt mit mondanunk egymásnak. Jó ideje azt éreztem, mennék tovább, de a másik hajthatatlan, stagnál, és ugyanazokat a köröket ismétli, képtelen a változásra, a megújulásra. De hát, mert megígértem neki, hogy minden nehézség ellenére kitartok mellette, figyeltem, olvastam, kísértem tovább. És nem akartam arról tudomást venni, hogy az együttlétünk lehúz, hogy nem érdekel már egy ideje, miről ír, nem érintenek meg a kreált történetei, a jól megszerkesztett, de igazából éppen csak a felszínen kanyargó mondatai.
Pedig kiálltam elé, széttártam a mellkasom, hogy hasíts széjjel a magyar nyelvvel, melyet döbbenetes tehetséggel használsz, de hiába volt a nagy nekivetkőzés. Egyszerűen csak elfáradtam, míg olvastam, összekuszálódtak előttem a szavak.
Ebből a könyvből egyet tanultam, amit én sem tudom, meg fogok tudni-e valaha valósítani. Hogy egyes dolgokat időben kell tudni abbahagyni. És az életemmel vagyok legfőbbképp így, hogy nem és nem kéne egyetlen nappal sem tovább húzni a „csúcs” után. De vajon megvolt-e már a csúcs? Vagy csak egyes boldog időszakok megismétlésének eszement vágya hajt tovább?
A magyar nemzet biztonsága című kötetből megtudtuk, hogy Krasznahorkai is elért arra a pontra, ahova Tarr Béla 2011-ben, aki akkor úgy érezte, a filmes eszközökkel elmondott mindent, sőt nem is lett volna esélye bármit is mondani, mert a lassan kihunyó fényben, A torinói lóban felszámolta azt az ént, aki eddig bármit is mondott.
Krasznahorkai kicsit tovább ódázta ezen döntését, még megírt jó pár, önmagát ismétlő, valójában már régen igazán semmiről sem szóló kötetet. Persze mindnek volt egy cselekménye, tehát igazságtalan vagyok, hogy lesemmizem. Csak ahhoz képest, amiről valójában írni akart, a végső valóság felkutatásáról, ezek olyan kis semmitmondó, tét nélküli történetek voltak. A valódi kutatása meg megrekedt annak a bizonyos képzeletbeli ajtónak az állandó püfölésében, de végül nem talált semmit, és csak az ökle fájdult bele.
És, hogy mit érzek? Borzasztó fájdalmat és együttérzést, és persze félelmet, mert ahova KL elért, az mindannyiunkat fenyeget. Amikor tényleg úgy érzi az ember, megpróbált mindent, de mindent az életben, de végül nem találta meg azt, amit keresett.
Nekem talán annyival több a szerencsém, hogy eleve tudom, „azt” én meg nem találhatom, de attól „az” létezik, csak nélkülem és nem nekem.