Kegyetlen dolog egy mű létrehozására kiválasztottnak lenni. Az igazi mű „fentről” érkezik, az létszükséglet, muszáj. Nélküle nincs tovább, mert az ilyen létrehozója számára „átjárót” épít egy valódi (a valódi) önmagához, ahova csak a mű megírásának köszönhetően jut el. Lényegében hidat ír maga elé.
De ilyenből nincs sok az életben, és aki egyre ki van választva, nem biztos, hogy kettőre is, és míg az első tényleg „fentről” jött, megíródott nélküle, addig a második, a sokadik gyakran már csak kínos összegereblyézése az írói tehetségnek, barkácsolt történeteknek, mely a „fent” érintése nélkül mit sem ér. De már nincs igazi tétje, csuklóból jön. De jön, mert közben az illető begyakorolta a mesterséget, és íróvá lett, és az író meg ír, még akkor is, amikor már nem kéne..
Tarr Béla elegánsan megoldotta, és mikor kihunyt a fény, – amit persze rá lehet kenni a világ állapotára, szóval nem velünk van a baj, dehogy, – abbahagyta.
Hát az van, hogy végigcibálva magam az utolsó műveken, úgy hiszem, KL is jobban tette volna, ha időben úgy tesz, mint Tarr. Borzasztó fájdalom leírni ezt az egyszer volt kedvenc írómnál, aki több művével tényleg mintha kiírta volna magát az énből, és engem is elvitt egészen a szabadulás kapujáig. Akinek a műveit egy ideig, majdnem, mint modern kori, szent iratokat olvastam, sőt voltak olyan áttetsző lapok, melyeket nem csak majdnem. A KL-szövegek olyanok voltak, mint szádhanát végezni szabadulásért, amiről tudtam, hogy hiába gyakorlok, a szent célig nem visz el, de hát valamivel csak el kell tölteni az ittlétet, hát gyakorlok a lehetetlenre.
Aztán egyre gyanúsabb lett a dolog, a nem tudom már, melyik könyv, melyik lapján, de arra lettem figyelmes, hát ez a Laci nem is akart szabadulni, jobban szereti ezt a kétségbeesett, ajtón dörömbölést és panaszkodást, hogy nincs kijárat, nem lehet szabadulni. Pedig ha egy kicsit arrébb fordította volna a figyelmét, és ilyen képességgel ezt megtehette volna, akkor bizony lazán átsétálhatott volna ott, ahol még ajtó sincs, és dörömbölni sem kell.
Mert nekem több ponton tényleg úgy tűnt, hogy „kész” van, már tényleg csak ki kéne lépni, de ezek szerint csak írni tudott erről, ami számomra is egy nagy csapda. Vagyis, hogy íróként megszabadította magát az én káprázatól, ám a megvalósítás a könyv lapjain maradt.
Aztán egyszer csak eltűnt a szövegekből a „transzcendens”, már ajtó sem volt, és szépen visszasüllyedtünk a mocsárba. Egy ideig még fel-felcsillant a pocsolyában egy kis napfény, ami legalább emlékeztetett egyszer volt célunkra, aztán ideérve a Zsömléhez már az is kihunyt.
És ami még szomorúbb, ezek már nem az egyszer volt, ragyogó, megtartó, a végtelenbe kanyargó KL-mondatok. Ezek már csak azok másolatai, vagyis a héjai. Mert hosszúnak hosszú mind, csak nincsen nekik fajsúlyuk, már nem „onnan” íródtak, ahonnan a nagy művei.
És nem tudom kimondani mennyire szomorú vagyok, mert amikor a tanító feladja – és nekem KL az volt, – akkor miben higgyen a tanítvány tovább. Ezek szerint az élet vége felé tényleg ennyire brutálisan nehéz és sűrű anyagi lesz minden, és tényleg nem marad más csak a test, az anyag börtöne, és elillan belőlünk az angyal, aki korábban fogta a tollunkat? Vagy lehetett volna marasztalni, vagy ez is eleve elrendeltetett?
A torkom fojtogatja valami, ahogy ezt írom, mert ezután én is megfognám a Zsömle kutyám, és azt mondanám neki..de nem szpojlerezem a végét.
Mégis, mégis, hadd adjak valami reményt magamnak, hogy nem ezzel zárja KL. Hátha talán e kötettel elvégezte a nagy műveletet, mint Tarr tizenkét éve?!
Most ő is nyilvánosan elintézte magát, de mi van, ha ezzel ad lehetőséget egy „KL-n túli lénynek”, a szépségnek, akin már nem élősködik a Laci, hogy újra maga elé vegye a fehér papírt, kezébe fogja a tollat, és ne hagyja cserben a tanítványokat.