Krasznahorkai László szerelemkoncepciója
tegnap végül a 4-es 6-oson ülve jutottam a beszélgetés egyik csúcsjelenetéhez, potyogtak a könnyeim, naná. KL olyan profin visszanyelte a sírást, pedig láttam, hogy piroslik a szeme, hogy ihaj, igazi profi.
A beszélgetést méltatták sokan és még fogják, én továbbra is csak azt írom, igen, ebben a póz nélküli természetességben képzeltek el minket eredetileg, és minden bizonnyal ilyen intellektussal, szóval lehet edzeni.
Ettől függetlenül nem minden ponton értek egy KL-val, és szerintem, ennek ő igenis örül. Ő sem papagájokat akar maga köré, hanem olyan szellemi entitásokat, akiket megihlet és feltüzel a gondolatmenete, és ebben bennem társra lelt most is, és akkor is amikor még bírtam a könyveit olvasni, egy ideje ez nehezebb, és nem csak miattam.
Azt, hogy másképp gondolom a lélekvándorlást vagy inkább nem gondolom sehogy, mert nem az számít számomra, aki reinkarnálódik, nem kulcskérdés, ilyenekről vitatkoztunk egyetemen a gólyatáborban, ezt ott ki is nőttem. Senkit nem akarok meggyőzni koncepcióimról, épp elég a sajátaimmal való harcom.
Ahol viszont nem tudok ellenállás nélkül továbbhatolni az az a kérdéskör, amikor KL kifejti a szerelemkoncepcióját. Ott nyeltem egyet, és azt éreztem elsőre, hát Laci is egyedül hagyott. Persze éreztem már jó ideje a regényeiben azt a mozdulatot, amit úgy hívok, hogy dörömbölt a szövegekben egy olyan ajtón, ami nincs is ott.
Egyedül amikor Genji herceg megérkezik a titkos kertbe, (Északról hegy, Délről tó, Keletről utak, Nyugatról folyó című regényben) éreztem azt, hogy végre feladja a dörömbölést, és tátott szájjal áll a gyönyörűség előtt, szerelmesen.
És az a szerelem ott és akkor kioltotta az addig személyesnek hitt én valóságát. Tehát a szerelmes ráismerés maga volt az eszköz az önvaló megvalósítására..Erről beszélek, erről írok, emiatt koptatom magam széjjel az életben. Arról, hogy a szerelem eszköz.
Ehhez képest a válaszában egyértelműen a szerelmet abban a világi kontextusban használja, ami ellen tiltakozom, noha elismeri szinte túlvilági, ontológiai jellegét, de mégis időbe veti. Egy a minden módosuláson túli kiismerhetetlen hatalomként tárgyalja, ami néha megjelenik, és akkor hurrikánként széjjel szaggat minket.
Ám nagyon fontos, hogy az elképzelésében az ember áll felül, ő az, aki aztán legyőzi, integrálja, házasságba zárja, fölé emeli a monogámia vasrácsát, szeretetté szelidíti, vagy egyszerűen csak széttöri a szexus kövein, és elhasználja a szerelmet. Tehát az elképzelésében marad az ember a trónon, melyet néha megpróbál megfosztani tőle a szerelem, de esélye sincs. Hisz e világba érkezve már senki sem emlékezik arra, valójában ki ő, így a többi érzelem közé keveredik. A gyémánt lezuhan a dunakavicsok közé, és eltűnik
Ugyanarról a szerelemről beszél KL és én is, ez tény, csak én a dolgot a másik oldalról szemlélem.
Én úgy hiszem, a szerelem, mint az isten, az önvaló első és legártatlanabb kinyilatkozatása, lényegében az első teremtmény, mely az összes többi ősanyaga. Őt illeti a trón, ő az úr, mi meg néha feljutunk az ő szintjére, és akkor „szerelmesek” leszünk, vagyis realizáljuk eredendő mivoltunk.
Vagyis még ez sem pontos, mert a szerelem nem az eredet, ő is már van, ő is már tárgyi, csak szubtilis. Ő az első létező, mely már tapasztalható, de mégis egész jellege isteni.
KL egy kicsit leegyszerűsíti a dolgot e témában, de
szerintem csak azért, mert nem hallott erről a gondolatmenetről, akkor egész biztos azt mondaná, nahát, van benne valami.
Egyszer jó lenne vele beszélgetni e kérdéskörről. Nagyon vágyom a férfi olvasatot.
Aztán a legnagyobbat mégis az interjú legvégén sírtam, ott már az erdőnél voltam, ott már lehetett. Aki látta a beszélgetést, annak mondom, ez az a rész, amikor már kint vannak terepen, és telefonálnak KL egy barátjának. Hu, hát annak a férfinek a válasza, az odaszegezett a buszüléshez. Ám rögvest az jutott eszembe, szerelem idején is el tudná mondani, amit, mert az lenne a csúcs..Szerintem erről írok majd még külön.
Ezt a beszélgetés most egy időre ellát gondolatokkal.
Köszönöm Krasznahorkai László és Gulyás Márton.