Gyakran felmerül a kérdés, miért is merek magánügyeket, legbensőnek hitt érzéseket kiírni ide, és felhasználni azokat képeim témájaként. Először is, mert hiteles alkotó csakis hozott anyagból dolgozik, életeseményei műveinek téglái, na meg azért, mert a történetek nem magánügyek..
Valódi intimitásról, valódi magánügyről soha semmit nem írok le, a történetek, a szereplők csak leplek, melyeket el kell távolítani. Esetemben azzal, hogy írok, festek, beszélek róluk, így adom vissza annak, akiből, mint káprázatok felbukkannak. Ám nem azt adom vissza, amit kapok, mert a művészet célja az, hogy letisztítsam a jelenségekről a gyalázatot.
Amikor tizenhét éve megnyitottuk a házasságunkat, hogy ne egy rettentő rákbetegségben kelljen elpusztulnom harmincévesen a “hűség”, a házassági szexualitás kínkeservei és elhazudott évei alatt, és ne egy szívinfarktusban, mert visszatartottam az érzéseimet, rögvest az elején mondta a férjem, indulj, mi vagyunk egymásnak, de vigyázz magadra, mert nehéz lesz.
Egyikünk sem tudta, mire vállalkozunk. Sehol nem láttunk akkor még hozzánk hasonló példát. Azt tudtuk, hogy kapcsolatunk “égi kötelék”, és azt is, a szív, a szeretni tudás végtelen, és, hogy a felmenőktől örökölt monogám rendszer ideje lejárt. Illetve azt, járatlan útra lépünk, mert ezen a helyen a közmegegyezés a megcsalást, a válást választja, mert nem érett a transzparenciára, és a szeretetre sem..
A férjem ismert annyira, hogy tudja, az fog valódi nehézséget okozni, hogy soha nem az egyes férfibe, hanem a benne lakó halhatatlan lélekbe szeretek bele, és a kapcsolataim sikere azon fog múlni, hogy az illető hajlandó-e kapcsolódni önnön magával, vagy megelégszik valamelyik kínos kis szerepével, és a bennem lángoló szerelmes tűzre idővel aztán ellenségként tekint.
Ismert és tudta, szerelem idején rettentően égetek, egyáltalán nem vagyok finom, és a legdirektebb eszközökkel távolítom el a másikról a valótlanságát, még akkor is, ha ő erre nem kért meg engem.
Festészetemben erről készítek “olvasónaplót”, lényegében szerelmeim örök éltű lényének állítok emléket, mire az egyes férfi a selyemre kerül már mentes a jövő-menő élete, személyisége mocskától, és arannyá lesz. Senki sem ígérte, hogy az aranycsinálás útja fájdalommentes, mert ahhoz hogy felragyogjon eredeti természetünk a sok maszktól meg kell szabaduljunk.
Mikor az egyes férfit a műben újjáteremtem, lényegében csak eredendő orcájára emlékeztetem, eszközöm pedig a tűz, mellyel leégetem a valóságáról a valótlanságot. És ki kéri ezt, ki akarja az egészet önmagából? A többség a személyt akarja csupán, toldozgatni-foldozgatni, képességekkel feldíszíteni magát, jó esetben traumát oldani, terápiázgatni, ám amire én utalok szerelem idején, az még csak nem is érinti a személyiséget, az épp az attól való teljes megszabadulásra, illetve a személy valótlanságának felismerésére utal.
Rettentően elkeserítő a kép, nagyra nőtt kisfiúk pánikszerűen kapaszkodnak egyes nyomorult kis történeteikhez, szerepeikhez, páncéljukhoz, mikor hozzájuk lángolva, közel megyek. Kezemben lángkard, mellyel lekaszabolom róluk hamisságukat. Ők meg persze menekülnek, végül is maguk elől csak. Van kettő közülük, aki a halálig meg sem állt, kettő egy-egy borzasztó rákbetegségig, néhányukból pedig már a gondolata annak, hogy vagyok, pánikreakciót vált ki.
Nagyon kevesen vannak, a férjem az egyik ilyen, aki szembe mert nézni magával, és nem csak prédikál róla, hanem tényleg meg akarja ismerni az eredeti nőt.
Aki maga a tűz, a teremtés ősanyaga.
De persze azt is látom, miként rengeteg kisfiú, ugyanúgy rengeteg kislány is szaladgál látszat női jelmezben a színen. A nők minősége akkor ismerszik fel, amikor megszeretem a férjüket, társukat. Az erre az adott válaszuk mutatja meg, hol állnak a “lélek evolúciójának” útján, mely az embertől a istenig vezet.
A történet siralmas, de én megtettem, amit tudtam, minden egyes gyönyörű férfit feljegyeztem a selymeken, így adtam egy lehetőséget nekik arra, hogy ők is felismerjék magukat általuk.
