Tegnap annál a buszmegállónál álltam – félévente, évente, ha járok erre – ahol pontosan emlékszem, hogy látva, hogy a CAMOU beszívecskézett egy bejegyzésem, az esélytelenek nyugalmával írtam neki, hogy mit szólna egy együttműködéshez. Iszonyú rossz napom volt, úgyhogy úgy voltam vele, még egy nem válasz vagy esetleges udvarias visszautasítás mit számít már. És akkor csodák csodájára a buszra szállva már leveleztünk, a vonatra várakozva – mindez Pécsen történt, mint annyi más nagyszerű élmény – pedig már telefonáltunk is. Ma meg a kész ruhákkal a táskámban jöttem vissza a városba, hogy megmutassam nekik a Modern Magyar Képtárat és a Csontváry összeset, mert most itt vannak mind. Mert igenis meg akarom mutatni a kedvenc festményeimnek, hogy még léteznek olyan emberek, akik nem csak ígérgetnek, értenek a szakmájukhoz, időre dolgoznak, megbízhatóak, válaszolnak a levelekre, felveszik a telefont, és rendkívül értékelem már önmagában ezt, mert tudom, hányan vannak, akik nem így dolgoznak.
Néha egy-egy tükör vagy kirakatüveg előtt megnézem a ruhám, és látom, ahogy lángol rajtam. Ilyenkor eszembe jut, a világ szemével nézve rettentő mazochista vagyok, hogy életem javarészt legfájdalmasabb pillanatait ahelyett, hogy szőnyeg alá söpörném vagy azt mondanám, rohadt világ, még magamra is veszem.
Na mert fájdalomból festek, arról a helyről, amiről a kényesek nem akarnak tudni és lefedik magukat talmi örömökkel, és a képeim csak azért színesek, mert a fájdalomnak hatalmas a színskálája. Mindannyiunk fájdalmát festem, átengedem magamon a világ, az érzékenyek számára folyton hallható sikolyát. Ám a festés egy csodálatos átalakító művelet, és arra hivatott, hogy eltávolítsa a jelenségek jövő-menő jellegét, eltüntesse az emberi élet hazugságait, árulásait. Lényegében visszafestem magam az aranykorba, és a képek a lépcsők magam előtt.
De azért ahogy nézem magam a tükörben, csak eszembe jut, amikor életem egyik legkülönlegesebb ölelése közben az imádott férfi elfelejtette kikapcsolni a telefonját, és hívta a volt barátnője, és abban a még teljesen képlékeny állapotban végig kellett hallgatnom annak olasz és svéd rikácsolásait, sajnos az utóbbit még értettem is.
És akkor nem csak szinte, hanem tényleg kizuhantam az ágyból. És ahogy zuhantam, magam alá feszítettem egy selymet, ami, mint isten tenyere, megtartott. Mert miközben az egyik legborzalmasabb emberi poklot alkottam képpé, ami az elhagyatottság misztériuma, megláttam azt, aki a selymen táncoló kezemet mozgatta, és akkor odalett minden bánatom. Akkor ismertem rá újra arra, azt a bizonyos istent, csak gyötrelem útján találhatjuk meg. És most ebben a ruhában tekergek itt..
Csak a valóság tüze tudja kiégetni halandó életünk retteneteit, én ezzel festek. Ezért nagyon forró ruhák ezek, melyek mindannyiunk történeteit rejtik magunkban, hisz nem vagyunk ám olyan különlegesek és egyediek.
Itt mind ugyanazért szenvedünk.( persze három perc öröm ér, ezek a fotók is akkor születtek)
választható ruhák: https://www.facebook.com/media/set/?vanity=CAMOUDESIGN&set=a.762398465896521