Azt én is jó ideje tudom, egyetlen egy okból bukkantam fel ebben a kétségbeesett, kettétört, szomorú, az igazságot – mely szerint a támaszték nélküli önvaló vagyok – minden pillanatban eláruló káprázatvilágban, melyre aztán még én is pluszba rápakoltam egy csomó gyerekkori traumát, melyeket megszoktam, de feldolgozni lehetetlen őket, és lényegében az ember minden választásában, mozdulatában ezt a legelső, átírhatatlan mintát hozza.
De azt is tudom, a hely, ahonnan, mint szabad lény érkeztem a Földre nem alkalmas arra, hogy az ember feltegye a legfontosabb kérdést, és célirányosan önnönvalója kutatásába kezdjen. A mennyországban képtelenség felébredni, mert a boldogságba inkább csak belealudni, abba belehízni lehet. Nem hiába ábrázolják az angyalokat duci kis puttóként.
A Föld az utolsó nagy megmérettetés helyszíne, ahol, aki érzékeny folyamatosan hallja a sikítást. A Föld a káprázatén, a birtoklás, az egymás elárulásának, kifosztásának, legyilkolásának területe. Nem, nem pesszimista vagyok, hanem reális. Ez tény, és ebből kell kiindulnunk.
Itt élve pedig egy ponton túl nem lehet továbbhaladni, mert makulátlan szellemi mivoltunk képtelen ilyen sűrű, sötét masszában előrehaladni. E massza pedig nem más, mint a másikban egy másikat, és nem az istenit látó ének tömege.
Soha semmi más vágyam nem volt, mint ebből felébredni, az életemben nem léteztek konkrét világi vágyak, ami történt velem, csak megesett. Hanem az egészet egy ügy alá rendeltem, és hogy kibírjam ezt a sűrű, sötét, rémszomorú helyet, két eszközt kaptam arra, hogy elviseljem földi létezésemet, és egyszer tényleg feltegyem a valódi kérdést, és elmenjek a válaszig, amire csak a Földön van lehetőségem.
Két mankóval vánszorgok hát a végekig, az egyik a festészetem, a másik pedig azon képességem, hogy még mindig és egyre jobban bele tudok szeretni a jelenségeken túli valóságba, amit emberként csak egy másik emberrel élhetek meg. Mert sajnos kutyába, macskába beleszeretni nem tudok.
Egyetlen gyakorlatom maradt, ez pedig az, hogy mélyen és nagyon belenézek az emberbe, és halálosan beleszeretek abba, amit látok, és onnantól nem tudok ettől tágítani, ezt innen nem lehet elfelejteni. Sem elengedni, így a szerelmeimet a végéig viszem magammal. Igen, egész karaván jön utánam.
Pedig a világ a legválogatottabb módokon igyekszik megbecsteleníteni a szerelmemet, és bizony vannak napok, amikor azt érzem, legyőzött látszathatalma. Most is egy ilyen időszakon megyek át, épp miután felocsúdtam az előzőből. De egy esélyem van, hinni és bízni abban, hogy amit látok és érzékelek minden gyarló mivoltán túl a másikban, – még akkor is, ha neki erről fogalma sincs, – az a valódi, és a művészet segítségével megörökíteni azt, amit látok, a másik minden talmisága mögötti, eredeti, mennybéli arcát.
Arról, hogy a férfi mindennap képes elárulni a szerelmemet, jó ideje tudok, megszokni nem tudtam, de kibírom, ennél viszont sokkal rettenetesebb, amikor nők árulnak el. Amikor a szerelmem velem párhuzamosan futó kapcsolatához szólok, amikor kinyújtom a nő felé a kezem, és ő rácsap erre.
De ez is megtörténik nap, mint nap a Földön, mert ez egy nagyon de nagyon szomorú hely, ahol a nők sokasága is lealjasodott.
A most készülő képemmel lemosom nőtársamról e gyalázatot, és mindjárt meg is mutatom, milyen az, amikor a művészet segítségével visszaállítom eredeti pompáját.
(ez még nem az a kép, ezzel csak illusztrálok, de útközben nem szeretem kibeszélni, ahol járok)