Újra nyomatékosítanom kell, lilithségünk nem emberi jellegünk, minősége még csak nem is női. Ha femininsége hangsúlyosabb, az azért van, mert a későbbiekben, amikor már felállította szomorú-szépséges díszleteit e látszatvilág, sokkal inkább a női testekben tudott megjelenni. Annak finomabb, éteribb lényén volt képes tündöklőbben átviláglani.
Lilith nemek és idők előtti létező, isten legelső alkotása, amikor még eszébe sem jutott a teremtés. Isten első önfeledt önmagára rácsodálkozása, maga iránti szerelme, forrongó ölelkezésének következménye, szenvedélyes lehelete.
Itt még nincs határ, pontosan akkora távolság van isten és Lilith között, mint köztünk és a szívünkből felszakadó sóhajunk között.
Az első határ Ádám, e már príma matéria önmagával való súrlódása, a szerelem önmagát anyaggá köpülése, aki után beindult az teremtett világ sokszínű, sokféle tovagyűrűződése. Lillith még csak a sóhaj a csók előtt, Ádám már a csók.
Ha beszélhetünk bűnről, az Ádám rossz iránya volt, ő már kifelé csókol, magát keresi a tájon, és ott, ahol Lilithet kellene látni, ő már Évát lát. Éva viszont már az idők elején bekövetkezett hátraarc, aki nem a világ felé, hanem a kezdetek felé csókol. Pontosan emiatt bír a nő több Lilith minőséggel, mert jó irányba áll, arccal a kezdetek felé, Ádám felé.
Lilith él és uralkodik felettünk örökkön örökké, nincs elnyomva, nincs száműzve, nem vált démonná, sötét úrnővé, sőt még szépséges lakhelye is van az életünkben. Ez az emberi létezés soha el nem múló édenkertje, ahonnan addig, míg szenvedélyes szerelemmel ölelünk, sosem leszünk száműzve.
Mikor szerelemmel szeretkezünk Lilith mozdul bennünk, aki nem is tud a szaporodásról, sem evolúcióról, sem a történelemről. Nem szomjazza a kéjt, a gyönyör hegycsúcsait. Lilith ölelésének nincs eleje, sem vége, és ha egy terve is van az emberi nemmel, az az, hogy míg önfeledten ölelkezik, eloszlassa az ember önmagáról alkotott téves képzeteit, lebontsa az énség börtönének falait, s az ölelkező párokat arra emlékeztesse, csupán olyan távol vannak egymástól, mint isten és a lélegzete.
Ki és be, isten kifúj és belélegzik a tér és az időszámítás előtt, s ha valamit is utánozunk kell, mikor Lilith ölel bennünk, hát az isten lélegzése. Évaként és Ádámként is. És igenis éljen és ragyogjon minden férfi és minden nő, aki Lilithet üdvözli, mikor ölel.
Nem kevesebbet, mint egy lilithes ölelést kaptam először és igazán, miután majdnem fél évszázadon át én is erőlködtem a kéj csúcsain, pedig semmi sem keserített el jobban, mint a kezdődő és bevégződő gyönyör és az utánuk történő visszazuhanás a testbe.
Lilith egyszerűen csak kifakította énségem valódiságát, és noha lehet, hogy valahol a horizonton túl, mint következményei az ölelésnek megjelent a kéj, de már nem bennem, mert teljesen elfelejtettem azt, hogy énként létezem.
És az, hogy ezt az ölelést egy ütött-kopott, sokféle szánalmas tulajdonsággal felcicomázott Ádámtól kaptam, az meg a sors fintora. De mit is várok el, hisz én is emberi tulajdonságokkal díszítettem fel és takartam el magam. Na jó, én tetszeleghetek abban, hogy jobb, őszintébb, etikusabb, áttetszőbb vagyok. Na és, az egyik csak jobb, a másik meg rosszabb, de a jó is és a rossz is csak eltakarja Lilithet.
Töredékes Ádámon itt rohangál valahol a szomszéd faluban, menekül előlem, hiába él lassan harminc éve a szent hegy lábánál, most, hogy ölelésünkben megmutatta neki magát a hegy ereje, rettentően megijedt. Na mert arról nem volt szó, hogy Lilith, aki a szerelmes ölelésben manifesztálódik az anyagban, mindent kér, de a személyes én valótlanságát először. Azt hiszem, én annyival tartok előbbre, mint ő, hogy tudok erről, és csak csendesen sírdogálok azóta. Ebből az egész valamiből, akinek valaha hittem magam, már csak a könnyeim maradtak nagyon valóságosak, azok fogják elmosni valótlanságom utolsó itt maradt romjait.
Gyere haza, szerelmem, várlak. Hideg az éjszaka.