Hónapokon át őrködtem egyre erősödő szenvedélyem felett. Azt hittem, az idők végezetéig kitart állhatatosságom, és erősebb maradok, mint a vágyaim, melyek vákuumként szívtak egy hol közeledő, hol távolodó alakhoz, akinek magamból mindent szerettem volna odaadni , és akitől ugyanígy az egészet kértem volna cserébe.
Aztán egyszer csak, mintha hirtelen kiejtettem volna magamat a kezemből, nem bírtam tovább a bennem hömpölygő kéjjel. Mintha kútba estem volna, ahol szerencsémre az utolsó pillanatban el tudtam kapni egy kiálló ágat.
Ahogy erőre kaptam, méhkaptárt vettem észre a fölöttem lévő fán, melyből sárga, nehéz cseppek hullottak alá. Megnyalintva egyet eszméltem rá, mi okozta vágyakozásom.
Tisztában voltam azzal, hogy vagy elengedem az ágat, és a mélybe zuhanok, vagy pedig a felettem lógó kaptár, a méz felé indulok. Egyetlen pillanatot sem tétováztam, noha tudtam, évszázadokkal ezelőtt még máglyára küldtek e sóvárgásomért.
