Ülnöm kellett egy ideig a kész kép előtt, hogy befókuszáljam. Nekem is sok volt elsőre. Még így is, hogy több, mint egy hete mindennap nézem, vele kelek, vele fekszem. Itt van a háló-dolgozószobámban, ahol fűtök így télen.
Pedig a kép története itt most végtelen egyszerű. Éppen egymagam vagyok, és magamnak világítok, mert nincs itt senki, aki mellettem sétálna, futna, loholna vagy csak bandukolna szép kényelmesen, ahogy ugye én nem tudok.
Nem akármilyen lámpásom van ám, egy világítótoronyka világít nekem. Apróval én nem játszom..
Lebegő hajók és fehér horgonyok díszítik a tavaszoló tájat, víz még sehol.
És akkor tettem egy művészi csavart, vagy mit. Olyat, amilyet nem szoktam, és fekete-fehérre váltottam, de csak egy rövidke időre. Egy napig bírtam így, nem tudtam megmaradni ennél a fegyelemnél, színek szerettek volna jönni még és még.
..talán 10 éve, hogy utoljára angyalt festettem. Akkor még azt hittem, látom őket. Most egyszerűen csak a tornyom fölé szállt. Úgy voltam mostanában, annyiszor volt értelmetlenül nehéz, hogy gondoltam, hívok egy angyalt, vigyük együtt kicsikét. Amíg magam valódinak tartom, addig az angyalt is. Szóval elfér, segítsen, ha tud egy diafilmnyi énnek..
Mezők nőttek virágok fölé, egyre csak sűrűsödött a kép, nehezen szoktam, még az én sokat látott szemem is vibrálni kezdett, ha ránéztem.
Aztán végre a hullám, mint dunyha betakarta.
