Mert ugye a Magritte-i szeretők találkozásaink maximumát mutatják meg egy viszonylag rendezett, harmonikus életben, ahol felkelünk, szeretünk, ölelünk, vagyunk. De ennél nincs több, hiába könyörögjük át magunkat akár a másik testébe is egy kis örömért, a falak, a leplek megmaradnak, a személyiség legutolsó burkai még a legmélyebb összeolvadási vágyban is velünk tartanak. Az ember nem képes egymaga megszabadulni magától. A boldogság erre kevés, a test egy ponton túl meg akadály. Ez van.
Persze egy életen át a másikkal való kapcsolatot szomjazzunk, de közben magunkat keressük a társaink oltalma alatt, de ez a találkozás csak a leggyötrőbb fájdalomkor születik meg.
Isten tudja, ki az az isten, olykor mégis, mert nagyon szeret minket, pont ő tépi le rólunk a legutolsó arcunkat, ha eléggé akarjuk és szerencsések vagyunk, és dobja elénk a legártatlanabb, legvédtelenebb részünket is, akinek elvesztése, – mert vele már tényleg egynek hittünk magunkat – brutális gyötrelem.
Az August Friedrich Schenck Kín című festménye nem egy külvilági veszteség, hanem a legbenső, legféltettebb, átadhatatlannak tűnő kincsünk halála. Amikor kiderül, hogy hiába vigyáztunk a bennünk élő gyerekre, az isteni kisdedre, még az is hozzánk képest csak egy szerep volt, és neki is meg kell halnia, hogy először az életben megérezzük a szabadságunk illatát.
A szabadság végül is ingyen van, az tart meg és az tölti ki minden percünket, mégis kimondhatatlan árat fizetünk érte, és míg állunk a kasszánál az fáj nekünk, és addig vinnyogunk.
Szóval ezért nyivákolok itt én is.
Aki meg nem nyivákol, az még nem tart itt.