Csak a szeme emlékeztetett rá, az a különös mandulavágású. Mára már szinte teljesen eltűnt ez a szemforma, még a piramisok árnyékában sem születnek ilyen típusok. Nem győztem betelni a tekintetével, minden más rajta elhomályosodott. Akkor történt, hogy mindkettőnk életében egyetlen egyszer felfedte magát közöttünk a szerelem, s rögtön tudtuk, léte tőlünk teljesen független. Az is mindegy volt, fiúk vagyunk-e vagy lányok, mert amit átéltünk annak semmi köze nem volt a testünkhöz.
Az együtt eltöltött idő alatt mintha magasabb feszültséget vezettek volna belénk. Napokig kellett pihennem találkozásaink után. Kétségbeesett örömömben egészen Szűz Máriáig szaladtam, s kölcsönkértem a ruháját, az segített megtartani magam akkortájt.
Megjelent, hogy aztán eltűnjön, s újra az én legyen a vesztes, aki a semmi helyett még mindig valamit akar. Sokáig gyászoltam, de hiába, csak nem múlt a fájdalom.
Aztán bánatomban úgy döntöttem, elutazok egykori ragyogásunk helyszínére. Csónakkal indultam, magammal hívtam Micit is, abban bízva, ő jobban ismeri a visszautat.
Május elsején vonultunk fel a piramisok előtt.
A cica figyelte, merre járunk, míg én közben elfeledkezve a köröttem lévő világról végül rájöttem, mi is az a szerelem.
Miért kellett ezért az egyszerű felismerésért ennyit szenvedni?