Óvatos vagyok az absztrakt festészettel, azzal a művészeti ággal, ami sokkal inkább a láthatóvá vált filozófia lett mára. Mert ugye a legtöbb összevissza mázolmány, automatikusan “lehozott” kép értelmezhetetlen a mögé tett gondolatoktól nélkül. Sok esetben azonban már az eszme is zavaros és talmi, sőt szimpla utánzása az első igazán bátor absztrakt művészeknek. Ilyenkor kiszaladok a múzeumból és elkel egy kis idő, míg lemosom magamról a modern művészet mocskát, elnézést.
Ám bizony vannak kivételek. Ilyen nagy ívű, lényét óriásvászonra kivetítő lény volt Yves Klein, aki már kisfiúként a létező legnagyobb festővászonról álmodott. Amikor a tengerparton hanyatt fekve a kék égben gyönyörködött, már tudta, a sorsa ez az óriási felület lesz. És persze neki is végig kellett menni egy előrajzolt emberi történeten, és napjaival kiszínezni egy vázlatot, amit itt mind készhez kapunk induláskor, ahol ő is folyamatosan kompromisszumok közé kényszerült, hisz az életben nincs ekkora vászon és ennyi kék szín. Ám emiatt, ahogy lehet, azért ő “sietett”. Sejtette, mintha belelátott volna jövőjébe, hogy nem sok időt kapott erre az életre. Nem, nem is nevezte azt halálnak, inkább átlépésnek a legnagyobb műterembe. És amíg harmincnégy éves korában nem végzett vele egy színinfarktus addig tudatosan erre az átminősülésre gyakorolt. Innen és csakis ebből a megsemmisülés felé való gyönyörű vágyából származtatható a kékje, a nevével szabadalmaztatott International Yves Klein kék. Nem türkiz, nem király, nem lápisz, nem sötét és még világos sem, hanem yvesklein. És noha voltak kezdeti próbálkozások más színekkel, de amikor megtalálta az igazit már csak azzal vágyta átfesteni a világot. Mert a kék már majdnem színek legmagasabbika, meg merem kockáztatni, utána jön még a lila, de ez már csak az én mesém. Ha szín lennék, lila lennék, somogyirékalila, vagyis már vagyok is itt csendesen, amit én is kikevertem, és festem át magam vele szorgalmasan, hogy teljesen hasonló legyek a mindent megtartó gyönyörű lilámhoz.
Na de ami nekem a lila az Yvesnek a kék volt, már nem is szín, hanem átjáró lét és nemlét között. S ha az ember olyan szerencsés, hogy megállhatott egyszer egy többméteres Yves Klein-kép előtt, akkor van emléke arról, milyen az belépni ebben az átjáróba. Mert ott és csakis ott élőben tűnik fel, hogy Yves nem valami divatos, polgárpukkasztó trendet festett, hanem életre-halálra alkotott. Mert bizony az ilyen festmény maga is átjáró, szellemi megtapasztalást kínáló lehetőség az érzékenyeknek.
És persze, hogyan is bírt volna a vászon korlátolt lehetőségei között maradni, kitörni vágyott, elhagyni a sík teret. Ekkor kezdte azokat a gyönyörű, anyaszült meztelen lányokat befesteni yvesklein-kékre, és kérte őket, feküdjenek rá a csupakék testtel a vászonra, dörgöljék oda a színüket a felületre, legyen minden általunk kék és kék és kék. Rotraut Klein Yves csodálatos felesége, aki négy évig kísérte a festőt, és aki annak elvesztését azért élte túl, mert szigorúan maradnia kellett, hisz várandós volt közös gyermeküktől, megtapasztalhatta, milyen is átfestve lenni yvesklein kékre, milyen nagyszerűen természetes. Mintha nem is befestenék, hanem ez a szín lemarná róla az összes, az élet alatt beleégett mezt, festéket. Csodálatos leegyszerűsödési aktus résztvevőjévé vált, paradicsomi emberré lett azokra az órákra. A művészet Yves Klein festőmozdulataiban elérte annak eredeti szándékát, az alkotás híddá lett élet, melynek nincs túlpartja és az életből kifelé vezet.
És még valami, a híres, hírhedt fénykép, az amúgy cselgáncsmester és nem festő Yves megrendezett ugrása a semmibe, tanúbizonysága annak, hogy tényleg gyakorolta a legnagyobb elrugaszkodást a kék semmibe egy életen át. Persze, hogy megrendezett fotó, noha gyerekcipőben járt akkor még a photoshop, valahogy összehozták, a szándék a lényeg…Az utolsó nagy ugrást meg úgysem lehetett lefotózni, Yves megmutatta hát nekünk előre, milyen lesz, ha egyszer tényleg megtörténik.
