(a Szerelem lealjasodásának korszaka)
van abban valami megnyugtató, hogy már nem kell várni a világ végére, maximum majd csak fájni fog a testnek, míg azt is leszedik rólam, de be kell lássam, hogy amióta az ember a Szerelmet a többi jövő-menő jelenség közé keverte, azóta már régen vége van a világnak!!
Majd elolvadnak még a jéghegyek, és, mint levesben fogunk felforrni, ha elöntenek a sistergő tengerek, de ez már ahhoz képest semmi, ez már csak a testet fogja érinti. A végső pusztulás megtörtént már akkor amikor az ember a Szerelmet a többi jövő-menő jelenség közé keverte. Azóta lényegében egy semmitmondó, semmirekellő vegetáció az élet, amit ma a legvadabb “spirituális, szellemi” elképzelések mentén próbálunk egy kicsit feltupírozni és élhetővé tenni, mert azzal, hogy ennek a pár évtizednek valódi Szerelem nélkül az ég adta földön semmi értelme, rettentő szembenézni.
Nem tudom, ki dobta be az első követ, ami mára cunamivá lett, és elárasztotta az egész emberiséget? Nem tudom, ki volt az az aljas, első véglény, aki a világmindenség leghatalmasabb lehetőségét egy jövő-menő, szexussal összekevert élménnyé degradálta, és kapcsolatokba zárta, aminek mentén jól akarja érezni magát a dölyfös én, ez a parazita itt rajtunk.
És azt sem tudom, én – aki számára ez mindig is tény volt, hogy a Szerelem van, nem mozdul és hozzá képest csak mi alakulunk, az élet egyetlen dicsősége, amely önkényesen válogatja ki azokat, akiken keresztül felbukkan – hogyan kerültem ide, ahol nekem minden idegen. Talán tényleg egy új kor első nyomorult úttörője vagyok, aki ráadásul magyarul írok, és így éppen csak páran értenek? Legalább a festészetem a bábeli zűrzavar előtti.
Hiába meditálunk, játsszuk el a jógit, a csendeset, a megszabadultat, emberi testben élve csak és kizárólag a Szerelem képes arra, hogy leégesse rólunk halandóságunkat, és ehhez valami teljes abszurditással választ ki embereket. Követhetetlen a trükkje, mert nem mindenre és mindenkire ragyog rá egyforma erővel, ez töredékes lényünk következménye. Ennyit bírunk el emberi testben istenből, az önvalóságunkból.
Egy adott szempár a mi istenünk. Ez a mienk a “mennyek országából”, a megszabadulásból. És ez nem kevés, ez minden, ez a lehetőségek netovábbja.
Az meg, hogy kibe és miért leszünk szerelmesek örökké titok marad. Ám a törvény az lenne, pontosabban az volt, még mielőtt nem volt vége a világnak, hogy ha felfedi magát a Szerelem, kötelességünk szolgálni, és soha, soha sem elhagyni!! Nem lesz könnyű, sőt rettentő nehéz lesz, mert túl kell jutni az adott szerelemesünk személyiségén, és általában ez egy nehezített a menet, mert valami még kevésbé érthető okból egy tőlünk teljesen idegenbe szeretünk bele, a végpontunkba, ahol rendkívüli feladatok várnak ránk.
És itt lenne szükség az erőre, nem dacolni semmivel, nem megállni sehol, hiába látok hazugságot, átverést, emberi ürüléket, mocskot, ki kell(ene) tartani. Gyakran a legsúlyosabb csapások érnek itt, előfordulhat, hogy a Szerelmesed a személyiségedre tör, vagyis inkább az önmagadnak hitt parazitákra, és ez fájni fog, mert téves önismeret híján a valótlanságainkhoz ragaszkodunk.
De honnan is lenne meg ehhez az erőnk, hisz ükapánk óta, sőt azelőtt is a szerelem lezuhant az anyagba, és egy ugyanolyan nyomorult érzelemmé lett, ami felbukkan és elmúlik, mint a többi.
Pedig a Szerelem nem bukkan fel és nem múlik el, azok mi vagyunk, emberek, akik e rettentő erő által megkaptunk az egyetlen lehetőséget ahhoz, hogy felismerjük, valóságunkban ez a Szerelem mi vagyunk, és aki ennek a hírét elhozza – a Szerelmesünk -pedig életünk legfőbb és legkitüntetebb személye, a legfőbb Mesterünk, aki át fog rángatni a személyiség legvadabb vidékein, de értünk teszi.
Ez a mai emberi csürhe erre alkalmatlan, az álspriritualitás, az álguruk és tanítások, illetve a valódi keresés hiánya, mert úgy hiszem, a Mester itt van, csak a valódi Tanítvány hiányzik, végleg elintézte a társadalmat.
Igen tudom, el kell pusztulni, nekem is, én is mint test megyek a rotyogó levesbe, nem sok év..nem riogatás, hanem tény, persze lehet a fejeket a földbe dugni és önző módon menekülőutakat keresni. A gazdagok fogják a legtovább túlélni, ez tény, és az nem én leszek. Borzasztó ezzel szembenézni, hogy elbasztuk már évszázadok óta, mert a szívet kellett volna csak nyitva hagyni, és a Szerelmet meghagyni, mint legfőbb uralkodó.
Persze, hogy én is el fogok tűnni, de az eszme, amit hoztam, az új kor hírnöke. Szerencsétlen, iszonyatosan fájdalmas élet az enyém egy ilyen végletekig lealjasodott korban, ettől függetlenül, míg élek, a Szerelem szolgája leszek, és a Szerelmesem pedig a Mesterem, és továbbra sem fog érdekelni bűzös, zajos vagy éppen ékes személyisége.