Miközben a világot széjjel zúzta a művészet százféle izmussá szakadása, s lett impresszionistából, kubistává, majd absztrakt expresszionistává, és isten tudja, hogy mára még hányféle irányzatot, nevet kapott az egyetlen, a szívben lakó kép, melyet egy életen át keresünk, és ami miatt életre hívtuk a művészetet, Chagall majdnem száz esztendőn keresztül mozdulatlan állt az egyes művészeti trendek fölött, és nem hagyta magát tőlük befolyásolni.
Ilyen az, amikor valaki magára talál, amikor nem a sokféle trendben, izmusban, a kifejezés módjában keresi az ént, hanem még azelőtt, hogy ecsetet ragadt, megtalálta azt.
Hiába próbáltak Malevicsék a húszas években gúnyt űzni a chagalli ártatlanságból és akarták bebizonyítani, hogy a figuratív festészet felett eljárt az idő, – s aki modern az nem bajlódik holmi tehenekkel, meg zenészekkel a háztetőn, de azzal sem, hogy a szerelem gyönyörűsége maradandó égési sérüléseket okozzon a vásznon, mert a téma igazi és lángol, – noha mélyreható sérüléseket okoztak Chagallban az újítók, de ő végül önmagához hű maradt.
Chagall Chagall maradt, mikor a kubista darabjaira törte a látványt, majd mikor expresszionistán kétségbeesett énként a műből önmagára eszmélve felkiáltott, de akkor is, amikor például Gerhard Richter a tizenötödik izmust kipróbálva végül már csak grafittal rajzolt apró alakokat egy papírra, mert elfáradt a keresésben – noha világhíres lett – de mintha nem találta volna meg azt, amit keresett.
Marc Chagall csendesen szenvedett, de vigaszért csak önmagához járt, talán a szíve mélyén lakó angyalhoz, mert senki más valódi támasza nem volt.
Tudta, hogy a huszadik század tanújaként végig kell néznie a leggyalázatosabb kataklizmát, melytől csak a hűsége menti meg.