gyakorlati tudnivalók induláshoz:
2025. február 9-ig nyitva az Albertinában a Chagall-tárlat. Óriási, kell hozzá az erő. Kelenföldről a 7:58-as vonattal 10:32-re kiérsz Bécsbe, a Railjet-et ajánlom, időben megvásárolva 13 Euró egy út. Kényelmes, félórás séta a pályaudvartól a múzeum, útközben ajánlok egy pihenőt a Karlskirchében, ahol szerencsémre valamily angyali zene szólt, amely felkészített Chagallra, a templom legbenső szentélyére. A séta és a pihenők miatt pont ebédidőben érkeztem, és ilyenkor alig voltak, holtidő, ja és kérjetek a ruhatárban kiállítási széket, nehogy állva kelljen kibírni az ölelést.
Nekem jó ideje az egyes őszintén, szívből alkotott festmények adják az élet szakralitását, a tanítóm lába mellett sehol máshol e jelenségvilágban nem élem át ilyen esszenciájában azt, hogy az életünk sokkal több, mint az, amit határok közé zárt énünk fel tud fogni. Nekem a festészet még néhány itt maradt remeke az isteniség átszűrődése az anyagba, a szerelem testet öltése, és a képek érintése ugyanolyan erővel bír, mint egy férfi ölelése. Mert én tőlük is elsősorban ezt a fajta, a formát alig érintő, valódi érintést vágyom. A klasszikus egymásba hatolós, az evolúciót fenntartó és leginkább zsákutcával végződő szexekre ráuntam. Szültem, megtettem, amit megkövetelt a haza.. Nem érdekel a kielégülés, a kéj, a csúcs, több hegyet nem mászok rövidke örömért.
A szexus a léleké, és az igazi ölelés pont olyan, mint egy Chagall-festmény. Hozzád sem ér, mégis olyan rétegeidben érint meg, ahol még talán nem is jártál.
Szóval a Karlskirche után, mint a szentély legbenső terébe, léptem be Marc Chagallhoz.
Hatalmas kiállítás, szerintem több száz festmény, sok-sok teremben, sajnos az ottani tudatállapotomban nem tudtam számolni. Regényeket, doktori disszertációkat lehetne újra és újraírni a rengetegféle témáról, Oroszországról, a zsidó múltról, a 20. század festészeti megújhodás rá gyakorolt hatásáról, a faluról, a hitről, Jézusról, a Golgotáról, a keresésről és a találásról.
De én most csak egyetlen szegmenséré szorítkozok a műveknek, ezek pedig az első feleségéhez, Bellához festett képek, melyek nyomatékosan egyetlen sarokban képviseltetik magukat, két műben. A többin szereplő női alak már általánosabb, Bella, az örök nő éppen csak meglátogatja ezt a tárlatot.
Az történt, hogy mint valami hosszú menetelés után a célba bezuhanva, rogytam le a kiállítási székre, csukott szemmel az első kép elé. Rá sem mertem nézni. Nem érdekelt a sokaság köröttem. Körülbelül úgy hathattam, mint mikor valaki látványosan bedugja a fülét egy koncerten. Szóval akkor meg minek ment oda? Én meg inkább azon csodálkozom, hogyan bírták el a többiek állva a képekből ránk ömlő erőt?
Mint mikor a réges-rég óta vágyott szerelmemmel találkozom, mennek a hónapok, múlik az élet, vajon lesz még kicsike időnk a történetben, vagy előbb érünk véget, mint a szerelmünk? Jó ideig behunyt szemmel tapogatom, nem merek odanézni, előbb fel kell fogjam őt.
Aztán lassan, picit megnyugodva apró résre nyitottam a szemem, és a kép csücskét meg mertem nézni. Mennyire mindegy is volt, mit ábrázol a mű, a vászon számított, a chagalli alapállás, a szeretet, amivel bealapozta a képeket, mielőtt rárajzolta az első vázlatot. Lassan és óvatosan hagyom, hogy megérintsem a műből kiáradó, simogató erő.
Öt vagy hat vagy hét terem, végeláthatatlan mennyiségben a művek, és tudom, hogy nekem most biztos, hogy nem az egész kell, nem érdekel éppen az oroszországi múlt, a gyötrelem, a falu, a halál, nem.. most az egyszer csak egyet kérek tőled Marc, mutasd meg a legkedvesebb festményemet tőled: A sétát. Ugye elhozták, hogy végre élőben lássam az elmúlt huszonkilenc évemet, a szerelmet, a házasságom, az életem, egész emberi egzisztenciám. Végre szemtől szembe tükörbe akartam nézni..
Gyorsan végigfutottam a termeket, hogy előre átlássam, mi vár rám, hogyan tartalékoljam az erőm. Milyen jó lenne, ha megtehetném ezt az életben is.
És A séta sehol. Úristen, hiába jöttem. Ez volt az a kép, ami támaszt adott, megértést, önismeretet személyes szinten, elfogadást, és Férfit.
A séta
sét
A sokk hatalmas: A séta helyén A születésnap lógott, ahol nagy döbbenésemre teljesen fel vannak cserélve a szerepek, amivel egyelőre nem akarok szembenézni. Nem akarok férfit megtartó erős nő lenni, könnyű szeretnék maradni, mint a sétakor, lebegve a férfi felett. De nincs visszaút.
Chagall hirtelen nem az erős férfias oldalát mutatja, hanem a lágyat, ez a tárlat a feminin erejének testet öltése. Erről eddig nem tudtam, láttam, hogy vannak nőies vonásai, de így egyben ezzel még nem szembesültem.
Pedig hatalmas dolog ez, a férfi visszavarázsolódásának bátorsága, gyengévé, oltalomra, támaszra vágyóvá válása, akihez erős nő kell. De mi a női erő? Mert nem utánozhatom le a férfit, nem, nem akarom cipelni őt. Ezen tűnődöm, míg hosszan pihenek, szinte kilépve a testemből a két fő szerelmes műve előtt, ahol ráadásul az egyiken nemhogy lebeg a férfi, hanem a nőn ül, jaj nekem. Tényleg ezt akarom? Ezt biztos nem!!
Kegyetlen, éles tükör ez nekem, mindent jobban szerettem volna, csak nem szembesülni azzal, aki eddig tartott, az nem tart tovább, és innen ő várja el ugyanezt tőlem. Volt majdnem harminc évem a lebegésre. Marc borzasztó, lesújtó módon tárja ezt elém, amibe most még egy ideig csak hunyorogva merek belenézni.
Nem, így nem indulhatok el, és engem ki tart meg? Két napja a Chagall-képek sokkja alatt vagyok. Ott maradtam Bécsben. Fel kéne, fel kéne nőni a feladathoz.
A születésnap