az emberben ősképek élnek egyes fogalmak kapcsán, és amíg azokat nem ismeri fel fizikai megnyilvánulásként, azt hiszi, benső ideája képzelgés csupán. Aztán, amikor a belül látott kép az anyagi világban manifesztálódik, megigazulnak képzelődései. Egyfajta benső szilárdság, az önmagunkban való megbízhatóság ünnepe ez. Hisz, ezek szerint nem csak álmodtam, hanem a fogalom eredeti pompájában tényleg létezik.
Mindig is élt bennem egy kép arról, mit jelent a színművészet, és nagyon kevés esetben tudtam azt mondani egyes színházi vagy filmbéli alakításnál, hogy na ez az..Aztán megláttam Maria Falconettit..
Maria Falconetti 1928-as Carl Theodor Dreyer-féle Jean d’Arc-játéka számomra a színművészet csúcsa. Ez az alakítás az etalon, ami sokkal több, mint tehetség, képzettség. Az itt bemutatott szerep mindent kér, bekebelezi a színészt, aki a film után talán soha nem is talál vissza ahhoz az énhez, aki korábban volt. Mert azt bizony feláldozta Jean d’Arc megelevenítésért.
Mariát a gyalázatos történetleírás mentális betegként címkézi, aki a film után tizennyolc évvel önkezűleg véget vetett az életének, gondolom, mert Jean d’Arc lett..
A Jean d’Ard Falconetti – ha jó tudom – egyetlen színészi alakítása volt. Lassan száz évvel a film elkészülte után még mindig zsigereinkig éget át Maria tekintete, és ezek a szemek nem, nem állnak meg Mariánál, hanem egészen visszavisznek az Orléans-i szűzig, és szembeállítanak azzal a kellemetlen kérdéssel, vajon, hol is laknak a látomásaink.
Én ezt a kérdést már jó ideje a helyén kezelem, méghozzá akképpen, hogy elfogadtam, mind a kép, mind pedig a képeket látó én nem valóságos. Tehát én is és a kép is, amit látok képzelet. De egy roppant erős képzelet, ami univerzumokat teremtett, és amit kollektíven álmodunk és teremtünk magunk köré.
És ezen képzelgésbe beletartozik az is, hogy az előbb kiástam az autót a hóból, enni adtam a madaraknak, de az is, hogy az angyal tegnap óta itt pihen a vállalom, és az is, hogy olykor a maga teljes pompázatos gyönyörűségében a szerelem alakjában csillan fel előttem az énvalóm.
A csupán két kézzel megfogható világnak valóságot adni és a láthatatlant, pontosabban csak a szívvel láthatót lehasítani pedig óriási botrány, a bekoszolódott elme hozadéka.
Vagy az angyal, akit Jean d’Arc látott és az én, aki itt ül és feljegyzi ezt is valós, vagy egyik sem. Nincs köztes út.
a filmről korábban itt írtam: https://somogyireka.com/carl-theodor-dreyer-szent-johanna-jeanne-darc-1928/
