igen, sejtem, hogy egy bizonyos fokú őrület, megszállottság kell ahhoz, hogy valaki egy életen át egy-kétszínűre mázoljon egy hatalmas vásznat. De..
Rothko esetében itt másról is volt szó. Vajon, ha elfolyna az összes vérem, meg tudnék festeni azzal egy ekkora felületet? Mert itt ez volt a tét. Rothko egy életen át a legnagyobb műre, a saját halálára gyakorolt, amiért nem tudok eléggé felnézni rá..
!!!Azért kezdtem el alkotni, mondja, hogy a festészetet is az intenzitás azon szintjére emeljem, mint a zenéjét és a költészetét!!!
Hiszek neki, de amíg nem álltam negyvenhat centiméterre a képeitől, nem tudom meghatározni, hogy ez sikerült-e. Pedig tudom, hogy ő aztán egyetlen négyzetcentiméteren sem csap be a festményén, itt minden ecsetvonás, elnagyolt mázolás létkérdés.
Negyvenhat centiméter. Ennyi volt az a kívánt távolság, melybe a festő bele akarta helyezni a nézőket, ekkora távból festett ugyanis, és teljességgel, centiméternyi pontossággal át akarta adni nekik azt az érzést, tudatállapotot, melyben alkotott. Rothko pontosan tudta a kép elkészültével még nincs kész, a néző fejezi azt be, amikor előtte állva megszólal benne egy érzés, és reményei szerint ugyanaz, mely megjelent benne, amikor ő azt festette.
Rettentően szomorú képek ezek, sírni, sírni kell előttük, bennük van Rothko összes mélységes, tragikus érzése, és ő ebbe a térbe hív minket vendégül. És milyen gyönyörűen teszi is ezt, mert találkozni emberi alakban csak a szomorúságban lehet, ott vagyunk egyedül rokonok. Úgyhogy Rothko képei a kedvenc találkozási csomópontjaim.
Rothko a világháború utáni magunkra eszmélés első generációja, azoké, akik feltették a kérdés, ezen a ponton még milyen esélyeink maradtak emberként? A tegnapok nem érnek semmit, a nullpontról kell kezdenünk, e képekkel ezek az alkotók nekünk alapozták meg jövendő mozdulatainkat.
Rothko képeinél állva még reménykedhetünk, gyönyörű nullpont ez, de mára látjuk, azóta egyre siralmasabb lett a folytatás. Nem volt megújulás, nincs “dimenzióugrás”, az emberiség ugyanazon köröket futja, és süllyed mind mélyebbre a saját mocsarában.
Az életben nincs megváltás. És mindez részemről nem pesszimizmus, hanem érett, felnőtt realizmus csupán.
És hát az utolsó idők vérvörös képei, melyekkel előrevetítette a legnagyobb művet, melyet már nem állított ki. Levette a nadrágját és az ingjét, szépen a kád szélére hajtogatta azokat.
Majd beleült, elővett egy pengét, és felvágta az ereit, ahogy kell, függőlegesen, és a vérével megfestette a legszebb alkotását, melyre egy életen át gyakorolt.
Értem, érzem, és felnézek a bátorságára, az életére, mellyel hitelesítette a művészetét.