Így, pontosan így képzelték el egyszer volt, hol nem volt az embert eredetileg, és én most is ebben az aranykorban élek, ebben a nemek előtti, édes, boldog, egymásba kulcsolódó körtáncban.
Ahol ugyanazzal a rettentő, a személyeinket felemésztő tűzzel keringtük körbe-körbe az egyetlen szerelmünket, akinek fényét bármikor és bárkire oda tudtuk vetíteni.
Amikor nem volt kérdés, hogy nem egymásba – valamily ismeretlen alapzatból délibábként felbukkanó, látszattáncot járó alakba -voltunk szerelmesek, hanem a Szerelembe magába.
Nem is igazán tudtunk egymásról, formánk aligha takarta ki azt, ami öröktől fogva létezik.
Én innen egy tapodtat sem mozdulok most már, a monogámiát, a szerepeket, a magántulajdont, az egymást kerítéssel elbarikádozó emberi kapcsolatförvedvényeket meghagyom az utókornak. Majd nézzétek meg, hova vezet mindez.
Semmi közöm ehhez az álruhás átveréshez itt, egyetlen cél, misztérium hajt, melyre emberi kapcsolataimon keresztül “gyakorlok”.
És a kör nyitott, ide nem csak öten, de ötmillióan is elférnek, lehet csatlakozni. De ahhoz érett, bátor, áttetsző, etikus, művelt én kell, és a forróság, a szenvedély, a szerelem iránti mérhetetlen odaadás.
Szóval nem csoda, hogy mégsem tobzódnak itt milliók.
Nem is értem, nem is értem. Életek Szerelem nélkül semmiért