dobogós film, így kell ezt, így kell a személyes én drámájából, a rendező mindennapjaiból, sorsából alkotást gyúrni. Ilyen érzékenyen, de közben meg nem kímélve a talmit, a hamisat, a legnehezebb témák közepébe szúrva végre kimondani azt, amit takargat a világ. Ledönteni a trónról a gyermekét mindenáron és mindig szerető anya kultuszát, felfedni az elhidegülés, a távolságtartás, az elembertelenedés világméretű gyalázatát. Azt a tényt, hogy a legszörnyűbb háborúk ma otthon, a négy fal között zajlanak, a béke és a család pátosza mögött.
És végre megmutatni az érzékenység azon fokát, ahol teljesen elviselhetetlen lett mára az emberi lét. A művészi sors rettenetét, azon köztünk még el-elvétve jelenlévő lények életét, akiknek -szerencsétlenségükre – kapcsolata van az eredeti létezéssel, az első emberrel, azzal a szépséggel, ahogy ezt a fajt egyszer volt elképzelték. Őket, akik minden bizonnyal utolsó hírnökei egyfajta makulátlan létnek, és akik ép elméjüket sem kímélve, kísérletet tesznek a lehetetlenre, és a műveikben próbálják meg megmutatni a világ alapjait tartó elviselhetetlen szépséget. Őket, akik miatt a Föld még nem tért le a pályájáról. A vaskor egyetlen és igazi szócsöveit.
A művészt, aki a személyes és az isteni közötti csatározásban egy ponton túl nem bírja tovább, és ahogy belátja, a lehetetlen lehetetlen marad, az isteni sosem készül el és bemutathatatlan marad, elrendezik maguk mögött a sorsukat, és önként vetnek véget történetüknek, mert így, hogy nem hallották egy valódi Mester útmutatását, aki elmondta volna, ne akarják bírni a lehetetlent, álljanak meg csak csendben előtte, több fájdalmat nem viselnek el ebben a testben.
A film gyönyörűséges példája a barátságnak, ahol mindenféle kényszeredett és mondvacsinált vigasz helyett, elkísérjük a másikat a szakadékáig, ott őrt állunk mellette, míg végső elhatározásában, legszemélyesebb döntésében, már nem tartja vissza semmi, és hagyjuk elmenni, mert tudjuk, számára már – mert művészsorsot kapott – elviselhetetlen az emberi lét tovább.
Továbbá gyönyörű példa arra, milyen az a mű, mely tényleg vérből, izzadtságból, könnyből, húsból készült, ahol a szöveteink, az izmaink, a zsigereink a hangjegyek. Mi az a valódi művészet, mely nem keveset, az egészet kéri belőlünk, mely az utolsó atomunkat is felszámolja, és művé alakítja át, ami csak akkor csendülhet fel, ha tényleg az utolsó leheletünket is odaadtuk.
A világból nézve borzasztó út a művészeké, ez az az egyetlen hely, ahol ma nem lehet megúszni a dolgokat. Művészként az efféle meztelenségben nincs búvóhely holmi szerepekbe, itt válik nyilvánvalóvá, csak így, egy nagyobb ügynek, egy nálunk nagyobb műnek érdemes egyedül élni.
És ezen az úton nem arról van szó, hogy az ember szeret-e szenvedni és alkalmatlan az életre, ahogy ezt a balga, aljas tömeg kórusban zengi. Éppen ellenkezőleg, az ilyen sors él igazán, mely tudja, minden lélegzetvétellel csak fogy ebben a világban, és odaát – az isten se tudja hol – gyönyörűséges mű születik azzal belőle, ahogy egyre csak adja adja adja át magát.
