Max Liebermann Rasenbleiche ( szó szerint gyepfehérítés, de szabadon talán fehérítés a füvön) a jelenem jelképe. Méghozzá azért, mert eredetileg Liebermann egy sokadik nagy női alakot festett a kép első részére, amit később átmázolt, és ez adja igazán az együttállást aktuális helyzetemmel.
Lényegében én is csak mosok itt évtizedek óta, törlöm, suvickolom le önmagam gyalázatát. A legnagyobbat, hogy végtelen lényként személyes énné degradálom magam. Ez a bűnök bűne, hol van ehhez képest Éva tette és az alma, ha komolyan vesszük ezt a szánalmas történetet, amiből kihagyták Lilithet, de szerencsére, szerencsére az apokrif szövegek..
az eredetileg odafestett női alak
Ezzel a mindennapos tisztítással megy el az én életem is, bepiszkolom az első hajnali éngondolattal makulátlanságom, hogy aztán a nap végére kimossam magam, és ez így megy ötven éve már. A kép azonban azzal, hogy a főszereplőt – éppen önmagam szimbólumát letörli a vászonról – egyben eltünteti minden baj gyökérokát, engemet is.
És a csoda az, hogy noha már nem vagyok jelen a képem, de a mosás valahogy elvégeztetett helyettem, mert a dézsa a tiszta lepedővel ott van “mellettem”.
Amikor Anyám meghalt, éltem át ezt a nagyszerű törlő mozdulatot. Szaladtam le a hegyről, hogy végre, végre, szabad az én Anyukám, és ha életében nem, hát legalább most halálában megismerhetem.
és a kész kép már törlés után
Akkor “láttam” meg a hatalmas kezet, aki letörli a személyes ént, hogy felfedje magát, akit Anyám életében mindig is úgy hiányoltam, akit ő csak elfedett. Úristen, Anyám ha élne holnapután és utána lenne 75 éves. Igazából milyen jó, hogy ehhez a számhoz semmi köze, nem állna jól neki.
Anyám örök csitri lány.
Anyukám két bikát ül egyszerre