Rendkívül hosszú ideig gyászolom azt, ha elhagynak. Engem szoktak, én senkit sem hagyok el, ha beleszerettem egyszer. Semmilyen e világi eszközöm nincs arra, miként kell továbblépni szerelemből. Egyáltalán hova, kihez és miért? A szerelem – noha megjelenik ebben a világban, de – nem ennek a része, átutazó vendég, amire jobban kellene vigyázni, mint az életre.
Mert a szerelem előbb keletkezett mindennél, ő a szubtilis ősanyag, a szentlélek, a semmi első lélegzete. Az ember, a hegy, a folyó már csak következmények, ők az anyaggá sűrűsödött első isteni lélegzet. Egy másik emberi tekintetben pedig meglátni a teremtés első, legártatlanabb pillanatát, a sóhajt, melyből aztán az egész világ kibomlott, akkora felfoghatatlan drágakincs, hogy az nem dobjuk csak úgy a többi dunakavics közé, ha az élet épp próbák elé állít.
J.-t hosszú hónapok óta gyászolom, a nevét nem írhatom le, jobb, ha inkognitóban marad, sok kínos turpissága van, amivel majd neki kell elszámolni a halálos ágyán, mert úgy tűnik, addig tervezi halogatni. Én az a rettentő isteni szerelmese vagyok, aki által az életében megadatott neki a lehetőséget, hogy a sok hazugságot, csalást, lopást – mely szomorú és nehéz sorsa következménye – még az életben meggyónja, és ne a kelljen a halál angyaláig cipelnie.
Amikor rám nézett, nem belém, hanem önnön angyalába szeretett bele, a történetek fölött bennE gyönyörködő istennőbe, aki, hogy eggyé váljanak túl sokat kért tőle. Igazságot, szókimondást, bátorságot, egyenes gerincet.
Én vagyok az angyalának küldötte, aki olykor odacsapott lángpallósával, amikor apai, felmenői mintáit hozta, én voltam, akin keresztül megkapta a legnagyobb lehetőséget az életben, hogy letehesse a múltbéli csomagot. Ám ez óriási munkát és elszántságot követelt volna, amit – egyelőre – nem tudott kifizetni. Szóval, mivel egy menekülő élet az övé, és az angyala úgyis kőrözi, ne én legyek már az, aki leleplezi. Viszont ha valaki rólam ír, nyugodtan használhatja a teljes nevem, én az vagyok élő szóban, ágyban, öleléskor, mint itt nyilvánosan, nekem csak egy (se) szerepem van, hogy somogyiréka, és még az is nagyon szorít.
Nem akarom megúszni a fájdalmat, hónapok óta akkurátusan járom végig a közös tájunkat. Egész nyáron az egyik közös ágyunkban aludtam egyedül, előtte meg egy másikban, igen, sokfelé aludtunk együtt, és most elutaztam a világ másik végére, hogy egy másik közös fészkünkbe is belefeküdjek, és újraéljem a tett színhelyén a háta melegét, az angyalának melegét, aki noha a férfi menekül, most is velem van. Ő a halál és a szerelem angyala egyszerre.
E közös éteri ölelkezésekbe belejöttem, eljutottam a gyötrelem azon pontjára, ahol előjelet vált és örömmé lesz, a gyász kirepített térből és időből. Legalábbis azt hittem, tényleg így van. Mígnem két napja egy kedves barátnőmmel elmotoroztunk J. falujába, mivel annak idején mindig ő vezetett, meg ezek az indiai utcák egész máshogy kanyarognak, mint Európában, így nem emlékeztem, hol áll a háza. Aztán egyszer csak az egyik egészen máshogy tekeredő utcácska bal oldalán, mint egy óriás elém lépett. Sokkal nagyobbként, erőteljesebben, díszesebben, mint az emlékeimben.
Képzeletben felmentem a legfelső szintre, ahol J. egy nagyjából mosókonyha nagyságú ólat bérelt, szép, rózsaszínre kifestett kalibát. És azért hívom ólnak, mert pont annyit lehet benne csinálni, mint az állatnak, ha hazaér, enni és aludni. Két ember már útban van egymásnak benne, mi mégis elfértünk az egyszemélyesnél is kisebb matracon.
A találkozás a házzal hirtelen nagyon erőteljes fizikai kapcsolatot teremtett a férfival, én sem értem, miért. Ott állva vált minden élővé és konkrétta, és tudatosult bennem, ezen a szerelmem nem lehet túljutni, maximum az életen..Mint mikor a halott szerettedre hasonlító arcot látsz, megdermedsz, de el is szédülsz teljesen. Furcsa, nem időbe vetett kín. Kínalap..
Mint, mikor megvágod magad nagyon, de még nem vérzik, és nem is fáj, jó pár órába telt, mire a kín elérte az idegrendszeremet, aztán a vérzés is eleredt.
De nem teszek erre a sebre sem tapaszt, így most eggyel több rés van rajtam, ahol isten átkukucskálhat hozzám, mert a sebesülések az ő ablakai.
És dehogy akarok meggyógyulni a szerelemből, sem túllépni rajta, meg elengedni, az elkerülő technikákkal csak bajlódjon a világ, semmi dolgom a használhatatlan megoldásaival, melyek a személyt védik és nem a szerelmet.
A szerelmem hozzám azért érkezik, hogy elintézzen engemet, és jó úton halad, mert mint személy csak útban vagyok magamnak.