Mostanában több beszélgetésem is volt annak kapcsán, mit bír el egy kapcsolat, hol van az a pont, amikor fel kell állni, és nem vállalni közösséget a másikkal tovább. Ezen a ponton extrém vagyok, rettentő kitartó, de csakis azért, mert az egészet akarom.
Nekem ott kezdődik az együttlét valóban számító része, amikor már sikerült alapjainkig lebombáznunk egymást. Számomra ebbe a tettlegesség azon foka is belefér, amikor kénytelenek vagyunk erőnek erejével nyomatékosítani azt, amit a másik szép szavakkal nem fog fel. Itt szoktam kapni hideget és meleget, jön a jóga, a flow, a harmónia, a nőegyletek, a feminizmus, gyámügy, akárki..Hangsúlyozom, persze, hogy kihagynám ezt a részt, de az elborult aggyal lekevert pofon, a másik odalökése a falra, az ágyra esetemben önmagában nem válóok. Viszont az már igen, hogy reagálsz önmagadra azután, ha elborultál, és visszajössz nappali tudatállapotba.
Akkor “nyugszom” meg, ha a jajdeszeretlekédesem után eljön a háború is, ha nem jön el, az nekem gyanús, nem hiszek a kézhez kapott egyensúlyban egy komoly párkapcsolatban. Mint ahogy abban sem, hogy úgy születtünk, hogy tudunk szeretni feltételek nélkül, jaja, romantikus érzelmek, holtomiglan-holtodiglan..
Csak akkor “nyugszom” meg, ha láttuk egymást romjaink alatt gebedni, mert csak és kizárólag ekkor látható meg a másikban az “isten országa”. Előbb nem. Csak amikor egy háború után szóval, tettlegességgel elintéztük egymásban a halandó részt. Ez a művelet kihagyhatatlan, előtte legendákat szövünk a nagyszerűségről, emberségről, spirituális fejlettségről(jajnekem), és nem ismerjük a másikban, a magunkban lakozó gonoszt, aki egytől egyig mindenki mélyén ott lakik.
És szó sincs róla, hogy ezzel hitelesíteni szeretném a gonosz létjogosultságát, hanem itt már csak az a kérdés, hogyan folytatjuk azután, ha csak egy pillanatra is kidugta kénköves fejét a “harmonikusjógikuscuki” mez alól. Garantálom, tudok olyan mondani bárkinek, fel tudom úgy hergelni, hogy meg fogja mutatni magát.
Igenis onnan számít egy kapcsolat, mi történik azután, hogy egészében felismertük egymást.
Sajnos túl közelről láttam egy ilyen helyzetet két hete, hónapok után már alig vártam, hogy találkozzunk, de ahelyett, hogy megöleltük volna egymást más történt, nem mesélem el, ki-ki képzelje ide a legnehezebb részt..Tényleg csoda, hogy élünk, ám annál nagyobb csoda, hogy kis idővel az eset után le tudtunk ülni, egymás szemébe nézni és azt mondani, borzasztóan sajnálom.
Egyetlen kbsztt szó, nem kell több.. Engem a pokolból is felhoz, amikor a másik rálát annyira önmagára, hogy képes bűnbocsánatot tartani.
Láttad a személyiségrétegeim legalján lakozó animális erőt, de láttad ahogy aztán az is darabjaira tört előtted. Ezután pedig felismertél ott, amit emberi érzékszerv aligha ismerhet fel.
Megszabadulva jótól és rossz, az ellentétpárjaim előtt. Nekem itt kezdődik az, hogy szeretlek téged, mert ne haragudj, de nem tudom igaz szívvel szeretni, ami talmi és eltakar téged, legyen az bármennyire is egy kiművelt szupermen.
Ezért a pofonért volt az előző sok év, ez volt találkozásunk záloga. És, hogy megyek-e innen tovább. Kérdés ez? Innen már az örökkévalóság a cél, láttalak ott, ahol nem érint halandóságod.
Most szerettem beléd.
(ehhez képest engem pár szaftos káromkodás után elhagynak, mit mondjak, borzasztó puha, teherbírásra képtelen a mai férfiak legtöbbje, óriási felelősségünk van fiús anyáknak, hogy valódivá neveljük fiainkat, vagyis, hogy emlékeztessük őket arra, mi az a férfi erő)