Nna, megkaptam megint, éppen németül és japánul is egyszerre. Szóval nagyobb a baj, minthogy kis hazánkon verjem le. Az ellenem felhozott kritika az, hogy kampányolok a fájdalmammal, és persze szenvedésre gyúrok itten ezerrel. Évekig hagytam ezt a bullshit gyalázatot, de most már odarohanok, és széjjel kaszabolom az ilyet a lángpallósommal. Szeretetből naná.
Nem hajszolom a szenvedést és a ” magamutogatásomnak” is megvan az oka. Amiről szó van, azt úgy hívják, szuperérzékenység, ami egyfajta védőréteg hiánya. Tudok róla, hogy létezik e védőréteg minden egészséges élet körül, mert egy ideig nekem is volt. Aztán elvette a sorsom, letépte rólam, és nem volt finom. De ez volt a deal, mert istennel akartam találkozni, és azt csak meztelen lehet, és fizettem. Azóta testet, védőruhát festek és írok magam köré. És szeretek, őrült, abszurd módon, sokat és határok nélkül. Teszem ezt azért, mert mégiscsak kell nekem is valami védelem.
A fájdalom sajnos alapállásunk, ez a kettétört lét ismérve, nem én mondtam, de tapasztalom. Eleve végtelen lényként a dualitás törvényei alatt rogyni borzalom. Aki ezzel nem mer szembenézni, az egész életében lepleket sző maga köré, és páncélt épít, hogy ne kelljen szembenéznie e ténnyel. Ennek életben tartására épül – tisztelet a kivétélnek – az egész spirituális egyház, vigaszt kínál egyre drágább pénzért, boldogsággal kampányol a legbrutálisabb háború idején is, ami az emberi lét.
Természetesen én is az örömre vágyok, de nem vagyok hajlandó megállni addig, míg az igazira nem lelek. És ezért nem a spiritualitás és az ezotéria kínálta mezeket veszem magamra, áltanítók álbölcseleteinek alakjában, hanem éppen, hogy vetkezek.
Mert a fájdalmam oka én vagyok, a személy, aki valódinak hiszi magát és akit trónra ültet isten( = a valódi én) helyett.
Őt kell “levetnem” magamról, vagyis demisztifikálni személyes létemet.
És valami ki tudja, milyen indíttatásból – exhibicionizmus, a találkozás vágya, a szókimondás, mert a “merkúrom a tizedik házban áll az oroszlánban”.. vagy egyszerűen csak a más fájdalmával való együttérzés miatt – írok erről, megmutatom, vagyis inkább nem takarom el magam. Az életemet használom fel kísérleti nyúlként, és bemutatom, milyen az, hétről hétre meztelenebbül állni az ég alatt, és igen, közben olykor visítok, de szerintem egyre jobban szeretek is, mert már a napvilágon van a szívem, szóval vigyázzatok rám, mert rettentő az én kísérletem.
Aztán ecsetet és festéket veszek, és miután sok napon át szétkínoztam az agyam, hogy kibocsásson magamból egy ötletet, elkezdek festeni róla. Igen, ez egy igazán kegyetlen mozdulat, minden képet érzéstelenítés nélkül szülök, és ezek nagy babák egytől egyig, ami sokszor elég kellemetlen folyamat.
De ha felsír a baba, elmúlik minden bánatom. A képbabákat viszont nem kell felnevelni, ezért van ennyi belőlük, ők nevelnek engem, ők húznak fel magukhoz, mert a kép minden egyes esetben meghalad engem.
Nekem is idő kell, bölcsesség, hogy felfogjam, mit is festettem.
Remélem, “egyszerű” és logikus vagyok, és aki még egyszer azt írja, hogy fájdalomra gyúrok, az szépen most fordít hátat nekem.