Számomra az első szent pillanatban, hogy ebben az emberi testben megpillantottam Ramana Maharshi arcát, 2006 kora tavasza volt, talán épp 10-e, mint ma, még azelőtt, hogy egyetlen gondolat is felbukkant volna bennem, “tudtam”, hogy megérkeztem. A folyót óceánja ölelte át.
Ott vált számomra egyértelművé, létezik olyan, hogy második eljövetel, s ebben a sötétnek nevezett korban testet ölthet még az Abszolút, hogy én, aki egy jövő-menő megnyilvánulással azonosítom magam is végre valahára, “végtelen sok élet után” belenézhessek a Valódi tükrébe.
Ramana Maharshi
Innentől részemről egy azóta is tartó szigorú, nem éppen mindig kellemes utazás kezdődött. Ahol is az első találkozás ragyogó gyönyörűsége után, melyről azóta kiderült csak egy felvillanás volt, egy fénykép a tájról, melybe minden elképzelhetőn túl szerelmes vagyok egy nagy-nagy munka kezdődött, melyet azt hiszem, Ramamán kívül a legtöbb kereső ismer.. Mert ugye, hogyan tehetem tartóssá azt, ami nem időbe vetett?
Ezt az utazást festményeimmel, írásaimmal jegyzem fel, elsősorban egy önmagam felé irányú párbeszéd szükségével.
Az úton, melyen ugye néha nyakamat töröm, és mivel kegyetlenül smirglizi le rólam azt, ami nem valódi és én mégis annak hiszem, s mely ennek okán innen a töredékesből nézve leginkább rettentően fáj, mégis kimondhatatlan sok segítséget kaptam. Mint például tegnap este is.
Március 9-én mutatta be a Filosz kiadó legújabb kötetét a Ramana Maharshi Beszélgetéseket.
Az esten maga a MESTER is, noha 1950 áprilisában elhagyta testét, jelen volt, ez számomra nem képzelgés, nem álmodozás. Mielőtt elhangzott volna az első kiejtett szó a teremre mélységes csend borult abból a fajtából, mely “nem ebből a világból való”, de mégis mindennél közelebbi és otthonosabb. Az utóbbi időszakom egyik legfontosabb élménye volt, ragyogó fényoszlop, melybe beleölelkeztem.
Tegnap este óta olvasom és olvasom, aztán leteszem, becsukom a szemem és olvasom tovább, imádom, élvezem, hogy mindez magyarul, anyukámnak nyelvén, ilyen édesen.
Köszönöm a fordítóknak, felbecsülhetetlen a munkájuk, lenyűgöz, amit véghez vittek. Micsoda csapat ez:
Fajd Ernő, aki immárom 8 éve az Arunacsála hegynél él vegyészmérnöki, részleketbe menő pontossága, Veszprémi Krisztina angoltanári és mélységesen intuitív lénye és Malik Tóth István, hu Istókot a tegnapi este után nem is tudom, hogyan méltassam…. pedig ugye a magyar szakról érkezve teszi fel a könyvre végül a koronát.
Mily szerencse, hogy mindhármojukat személyesen ismerem sok éve már.
Olvassatok Ramamát, legyen olyan szerencsétek, mint nekem, hogy az írott szó felfedje nektek is valóságtermészetét.