Semmi más nem érdekel ebben a körénk vetített, véres mesevilágban – melynek fő oka én vagyok, tudom, mert ez az én káprázatom -, mint a számomra fontos jelenségek közötti tér. Mert míg se te, sem én nem bírunk tényleges valósággal úgysem, addig e közöttünk felbukkanó mező bizony igazi. Ő itt volt előttünk is, és lesz utánunk is, de csak mert te és én találkozunk, válik gyönyörűsége befogadhatóvá. Sem a meditáció, sem az ima híve vagyok, hanem mióta “megszilárdultam önmagam valótlanságának tényében”, a találkozásaimmal imádkozom.
Noha csodálatos a hegy, a folyó, a meredély a szikla oldalában, de engem mindig is jobban lenyűgözött az egyes jelenségekről készített alkotás. A hegy “csak” isteni, nem is tud rólam, az alkotásban viszont van valami esetleges, valami emberi. És ugye halandó csak halandót szerethet halhatatlanul.
Egyetlen pillanat alatt le tud nyűgözni egy embertársam, és ugyanígy vagyok az egyes műalkotások iránti vonzalmammal is. A másik ember és a mű tart fogságban ebben a világban még, ezt belátom.
Tegnap, miután teljesen leamortizálódtam a három plusz két napos Algarve art expotól, még éjszaka fejest ugrottam Nicolas de Staël festészetébe.
Bevallom, semmi más nem fogott meg igazán elsőre benne, minthogy tudtam, hogy a szenvedése köré épült fel a művészete. Nem érdekelnek a “boldog” képek, az pont olyan, mint ez a hétvégén látott színes, széles vásznú, üres, műalkotásnak hazudott fali dekorációtömeg, ami mert nincs benne valódi megélés, történet, nem több, mint a kanapé a sarokban.
Simán csak funkciója van, hogy eltakarja a fal fehérségét. De nem kavar fel, nem tesz fel kérdéseket. Kényelmes, pont, mint a zöld szófa, amihez képet veszünk.
Nincs tétje, nem életre halálra készül, nincs benne vér, könny, izzadtság, szenvedély, szenvedés, nincs benne az ember.
Már az elalvás előtt a retinámba égett Nicolas gyönyörű-szomorú arca, akit végül csak legyőzött a boldogtalanság, és negyvenegy éves koránál nem is bírta tovább. Persze, az 1914-es oroszországi születés, a korai árvaság, a Belgiumba nevelőszülőkhöz száműzés, az első feleség korai halála nem éppen az örömöt voltak hívatottak ünnepelni Nicolas életében, de szerintem ő a szomorú események ellenére is az ittlétet gyötrelmes időhúzásnak élte meg, mert tudta, ez itt nem más, mint sorban állás a pénztárnál, s hogy kiszabaduljak végre ebből a sokdimenziós szupermarketből az egész egzisztenciámmal fizetnem kell.
És ő fizetett is..Mert igenis egész lényét, összes érzelmét, gondolatát, vágyát belefestette a művekbe, képpé lett már útközben, aztán egy ponton simán elintézte a testet is, s leugrott a szakadékba.