Pécs szerencsés város, lassan ötven éve otthont ad a Csontváry – festményeknek. Templom a Csontváry-múzeum, sőt, katedrális, ahova óvatlan belépve az ember akaratlanul is imára kulcsolja a kezét, még ha szokatlan is tőle ez a mozdulat. Több áhítat és “isten” van ezekben a termekben, mint sok egyházi helyen. És talán pont azért, mert maga az összes festmény egy hatalmas ima, égbe kiáltó kétségbeesett, csodálatos panaszdal.Átfutom a termeket, mert most egyértelműen és biztosan csak egy kép vár rám, a Csontváry-festmények esszenciája, párlata. Képzeletben megfogom az öntözőkannám és odaszaladok a cédrushoz, megöntözöm, szomjas volt. Kiszárította a sok szenvedés, meg nem értettség, a “művészlét” védtelensége.
Ez a festmény végre mentes Csontváry megalomán vadhajtásaitól, sőt a “napút festő vagyok” öntelt szólamai sem kísérik el ide. Itt már semmi más nem marad belőle, csak a művészlét okozta végtelen kiszolgáltatottság.
Mint tudjuk, a cédrus maga Tivadar, önarckép ez, a legőszintébb. Ez még az ember, de a mellette függő Marokkói tanítóban pedig már meghaladta önmagát. A magányos cédrus a sok ponton sebzett, tőrrel átszúrt élet jelképe, melynek esélye sem volt megvédenie magát.
Mert két út létezik, vagy egy életen át védelmet építünk magunk köré, de akkor bizony a nap, maga “Isten” sem ér el. Mert “vele” találkozni csak teljesen meztelen lehet.
Nem is kép ez csak, hanem kapu, melyen át halandó lényünk nem juthat be. A peremvidéken létezés életünk egyetlen valódi szépsége.
S noha a festészet állítólag nemzetközi, ez a kép lefordíthatatlan egyetlen más nyelve is, ebben érződik igazán számomra népünk irtózatos mélysége. Ha ahhoz, hogy magyar egy jelképet kellene keresni, ezt a festményt tenném oda.