(borítókép: zalaikaroly.com Zöld nap)
Sokszor eszembe jut, itt akarok-e lenni és végignézni kultúránk pusztulását, a helyzet egyre kilátástalanabbá válását, ahogy szépen rommá zúzzuk össznépileg azt, amin évezredeken keresztül fáradoztunk, és majd a vízért megy a csata. Mindennap elképzelem, hogy kellene ebből még elegánsan kiszállni, és nem megvárni, míg majd vadállattá aljasodom egy tál ételért.
Ülünk a reggelinél, tegnap este volt egy borzasztó veszekedésünk, vagyis én már nem veszekszem régen, csak hallgatok, szóval ilyenkor csak megvárom, míg lejár a lemez, és megfordíthatom, és csak azon izgulok, nehogy közbeszóljak, mert akkor megakasztom a tűt és tovább tart az A oldal. Ki kell kiabálja magát, ő így szokta, hogy másnap megint, mint a galambok turbékoljunk.
Persze jó lenne enélkül, persze jó lenne ha sok minden másként lenne, de akkor meg nem fejlődnék emberségemben, mert azért csak a nehéz helyzetek edzenek. Na de van olyan nehézség, ami már aljasít, és azt nem kéne megvárni.
Mondom is Károlynak, úristen, annyira gyönyörű, mi aztán már bőven mehetnénk innen tovább, mert egyszer és mindenkorra megtaláltuk azt amiért megszülettünk, azt, amiről tudjuk, sosem lesz a miénk, és aminek záloga az életünk.
Keresztvíz, 2025, 84*84cm
Ülünk a reggeli felett és konstatáljuk, “kész” vagyunk, amit el lehetett sajátítani az életben, mi azt megtettük, megtanultunk szeretni. Kinyitottuk a házasságot, és visszaengedtük a szerelmünket a világba, nem tartogattuk tovább azt magunknak, ami sosem volt a miénk. Áradjon, terebélyesedjen, fesse át ezt a szomorú, magát monogámként becsapó, szomorú világot, ahol birtoktárggyá tettük a szerelmet, és ahol emiatt megtanultunk hazudni. Na mert soha sehol nem hazudunk annyit, mint a párkapcsolatainkban.
Mi kész vagyunk, mi tényleg megtettük, amit megkövetelt a haza, az emberi faj tőlünk. Most már csak egy kis mérget kéne beszerezni, hogy ne fájjon nagyon a vége, és méltósággal távozhassunk.