Melyiket válasszam? Šwierkiewicz Róbert és Jovián György a Műcsarnokban

 

 

Furcsa dolgok a választásaink. A minap a barátnőim kinéztek nekem egy “hozzám illő”, délceg, magas, sikeres góliátot, egy alfahímet, aki ráadásul még érdekelődést is mutatott felém. Én meg bizony forgolódtam magam mögé, vajon kit néz, kihez beszél ilyen lelkesen, kedvesen. Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen “jópasinak” bejövök. Persze lenyűgözött a látvány egy kicsikét, begőzölt a testem, a bennem élő élveteg nő, de aztán ahogy megláttam a karóráját, a szuper nagy kocsiját, meg a négyszáz szmájlit az üzenetekben, hát bizony szépfiú így, úgy amúgy, émelyegni kezdtem. S idővel ki is derült, jogosan, csupán a csomagolás volt pompás, és ahogy azt lebontottam, nem volt a dobozban semmi. Bezzeg az ütött-kopott, szakadt pulóveres, koldust játszó szerelmemtől meg nem tudok elszakadni..

 

 

 

 

 

Pont így érezte magam a tegnapi Műcsarnokos kiállításon, ami talán egyszerre befogadhatatlan is, ha alaposan meg akarjuk nézni. Öt tárlat egy épületben, középen Keserű Ilonával. Ilonát már láttam, tegnapra Jovián Györgyöt és Šwierkiewicz Róbertet hagytam.
Jovián a festészeti tudás netovábbja, a szuperrealizmus csimborasszója. Egy gyönyörű, hetven feletti férfi, aki még most is pompájában ragyog a fotók alapján, pont olyan szép és tökéletes, mint a fent említett alfahímecském. A bomlás, a pusztulás, a lebontás festészete, fotóhű ábrázolással, felnagyítva, kihangosítva. Nézem, nézem, le kéne, hogy nyűgözzön, de nem érzek semmit, mint ahogy isten igazán hiába volt szép és tökéletes a góliátom, nem ért hozzám. Pedig tudom, hogy rengeteg érzés, filozófia rejlik állítólag a képekben, elolvastam a kurátori beszédet, de mégsem láttam, tapasztaltam semmi igazit. Valahogy üres volt a kép, csomagolás maradt, Jovián Gyuri hiányzott belőle, a tehetsége takarta el a művet. El is keseredtem..

 

 

 

 

 

 

Aztán szemlesütve – hogy ne befolyásoljanak a színes képek újra – átbattyogtam Keserű Ilonán át Šwierkiewicz Róbertig. Ott viszont egyből vetkőzni kezdtem. Melegem lett, valami fűteni kezdett.
Pedig a képek semmiképpen sem adtak erre okot első pillantásra. Pont úgy, mint mikor először megláttam a szerelmemet. Nem is tetszett, de mégis, de mégis.. Hatalmas mázolmányok, ezek tényleg olyanok, mint amelyekre azt mondják, egy óvodás is tud ilyet festeni, na jó egy óvodás csoport, mert túl nagy felületek.
Kettőt kiszúrtam magamnak, ahogy szoktam tárlatokon, mindet úgysem bírom befogadni. Az egyik címe Időjárásjelentés, a másiké Duna. Az utóbbi lett a fő-fő kedvencem, melyet Róbert a Dunával együtt alkotott.

 

 

 

 

 

Bemártotta a vásznat a vízbe, ezzel lealapozta a felületet, megszárította, aztán iszappal kente be, majd a megdermedt anyagot ledörzsölte és dunaszínűre festette. Aztán utoljára, még egyszer dunavízzel “lakkozta” be. Kilencszer 6-7 méteres felületeken kiemelte és megörökítette hazánk fő ütőerét, amit csak a balgaságunk és vakságunk miatt nem tiszteltünk és imádunk úgy, mint a Gangeszt az indiaiak. Pedig nem kisebb erőről van szó..
Holnap megyek is a folyóhoz, viszem magammal, amit Róbertnél átéltem, és közben látom magam előtt az időjárásjelentős képét, melyet a senki festett. Róbert festékes bödönöket lógatott fel a mennyezetre, és nem tudom milyen technikával heteken át a vászonokra csöpögtetett a bödönből. Ő ott sem volt, a kép festette meg önmagát, csak később az aznapi időjárásjelentést írta rá.

 

 

 

 

 

Na de most tényleg melyiket válasszam, mert azért szoktam ezen még mindig vívódni. Csak jól kéne járni itt az életben is, nem? Azt, aki felmelegít, boldoggá tesz, de semmit nem kínál, aki nem e világi? Vagy a Jovián-féle tökélyt, a világi festészet netovábbját? A csillogó, hatalmas, sikeres műveket?
Persze, hogy a választásom régen eldőlt, még azelőtt, hogy egyáltalán ezen elgondolkoztam volna.
Ennyit hát a híres szabad akaratomról.