Sokat utazok, de alapvetően azért, mert, mint alkotó ember két lábon állok, az egyik a festő, a másik pedig az író lábam. A festő lassan harminc éve gubbaszt egy kis szobában, az író pedig, ha teheti, úton van, neki az ismert környezettől való eltávolodás kell, hogy messzebbről tudjon ránézni a személyre, aki ő. Akinek hiszem magam.
Mindkét tevékenység egyetlen célt szolgál, az ismert én lassú és akkurátus lebontását. Olyan ez, mint egy „utolsó élet”, ahol mindent elrendezve, majd lehántva magamról, maszkjaim valóságát demisztifikálva szeretnék távozni. És ehhez a művészetet is eszközként használom, miközben tudom, semmilyen eszköz nem vihet el a “célig”, amitől a valóságban el sem távolodtam. Tudom, tudom, tudom, de nem elégít ki a tudásom.
Távol áll tőlem bármiféle turizmus, legyek bárhol, egy csendes szobára van szükségem, és egy íróasztalra. A városokban megnézem a múzeumokat, esetleg iszok valahol egy kávét, ha közelben van természetes környezet, gyalogolok, aztán menekülök is vissza írni, meg aludni. Szuperérzékenyként bőven elég beleszagolni a tájba, kihallgatni egy-egy beszélgetést, megfigyelni az itt élők színjátékát. Értem ezalatt azt, hogy ránézni arra, mekkora a szakadék az eljátszott szerep és az úgy nevezett valódi énség között. És ez országonként nagy eltérést mutat, és azért is imádok magyarnak lenni, mert mi nagyjából azt mutatjuk, amink van, és az nem sok. Nem kell hát beutazzak egy egész országot, elég egyetlen kanállal belekóstolnom a levesbe, és tudom, milyen az íze.
Japánba a sorsom, a (bal)szerencsém hívott, banális történet, beleszerettem egy japán nővel együtt élő, német férfibe. Micsoda véletlen, mert ugye nekem – elég jól ismerve a németséget – Németország az európai Japán. Ha én dönthetnék a szerelem felbukkanásáról, egész biztosan nem találtam volna ki ekkora abszurditást. De hát az életemben a szerelem az úr, a valóság legtisztább, legártatlanabb manifesztációja az anyagban, és neki kénytelen vagyok hagyni, hogy két éve összevissza rángasson a bolygón, és ez nekem egyáltalán nem jó. De én ugye nem is örömködni jöttem ide, hanem az igazságért, és ahhoz emberként eljutni keserves az út. Aki pedig ezt letagadja, az még nem kezdte el keresni az végső igazit, de ha ideér, majd vinnyog ő is eleget.
És mivel emberi formámban a művészet mellett a szerelmet használom eszközként azon az úton, ahol tudom semmit sem fogok megkapni, elérni, megszabadulni meg pláne nem, ezért ki vagyok szolgáltatva a szerelemnek, amihez sajnos emberi alakban kell egy másik forma. Ez az ember valódi tragédiája, ez a kiszolgáltatottság.
Ideérkezésem céljáról tudom, hogy kivitelezhetetlen, ami nem kisebb, minthogy vissza szeretném végre hódítani magam számára a szerelmet, vissza akarom hívni magamba az „én” ragyogásom, amit egy külső alakra vetítek rá, mert „én vagyok a szerelem”. A teljes lehetetlenség ez, mert míg emberi testben vagyok, szükségünk van tükrökre, akikben az önmagam iránti szerelmet csodálom. De gondoltam, megpróbálom mégis azt, ami senkinek sem sikerült, soha. És ezen küldetés mellett kénytelen vagyok körülnézni is, ha már ideértem.
Éreztem mindig is, hogy ez a vidék az emberi létezés legabszurdabbika, és most már ki merem jelenteni, a legveszélyesebbike is, és nem okkal féltem ideutazni. Engem nem érdekel a teakultúra, a pagodák, a japán zen, s e távol-keleti ország művészete sem támogat festészetemben, és ha nem rendel ide a szerelem, egész biztos elkerülöm ezt az tájat.
Japán tényleg csúcstechnológia, elképesztő, amit tesz, ami nem kisebb, minthogy döbbenetes erejű módon kiépített egy kényelmes, biztonságos, letisztult, lecsillapodott ént. Ami még nincs készen, a fejlesztés folyik.
A cél a megszabadult én előállítása!!
És ilyen nincs sehol máshol a Földön, Amerika, Dubaj ilyen messzire nem merészkedik. Itt egészen a létünk legmélyebb bázisának újragyártása a cél. A megszabadulás. Ilyen mérhetetlen egyedül nem éreztem még magam, mert valami olyanra jöttem rá ideérve, amit eddig soha senki nem mondott nekem. És isten lássa lelkem, utálok ennyire úttörő lenni, ennyire érzékeny, arra, ami van. Utálok egy háromdimenziós Truman showban ébredni, mert ez az, és aki benne él, nem tud erről, és szereti.
részlet a Truman showból
A japán terv igazán félelmetes, tulajdonképpen a végső, valódi én, az anyagban soha testet nem öltő igazi létrehozása itt a cél. Meg merem kockáztatni ez az ördög legnagyobb műve ezen a bolygón, és ez a szigetország az ő kísérleti bázisa. Döbbenetes méretű és erejű hadművelet ez, lemásolni az „isteni, eredeti embert” és árucikként felajánlani az itt élőknek, akik ezt örömmel használják, és boldognak hiszik magukat. Én meg ezzel a szánalmas, esendő, emberi magyarságommal pironkodhatok a minden nappal tovább fejlesztett legújabb vásárfiájuk, a megszabadult énjük mellett.
Az eredeti ember önmagába gyökerező, saját erőből világítani képes örökké való csoda (volt), a teljesség maga, akinek senki sem hiányzik, ő az első ártatlan gondolata a szerető, szerelmes istennek. Az eredeti ember isten első szerelmes gondolatának képzeletbeli testet öltése. És ezen ugyancsak képzeletbeli teremtésnek egyetlen egy célja volt, hogy isten önmaga gyönyörűségét megsokszorozva lássa. Árasztani, terjeszteni szerette volna azt, aki ő, mert az jó, és még annál is jobb, és azt a szeretet szó is eltakarja. Az eredeti ember nem külső tárgyakba szerelmes, hanem önmagába, mert ő maga a szerelem.
Az ördög meg gondolt egyet, és elhatározta, hát akkor ezt legyártja, elkészít egy megszabadult, eredeti ént, és eladja a világnak. Magad vagy, te vagy a csúcs, lényegében tényleg nem számít a másik, senki más nem fontos, csak a saját üdvöd. Igen, az ördög előállítani vágyja a megszabadult embert, egy ruhát, egy maszkot csinált, és létrehozott egy ilyen kísérleti telepet ezen a szigeten, amit évszázadok óta véd, nehogy bárki is betehesse a lábát ide.
Itt te vagy a cél, a csended, a határaid, a békéd, az egészséged, nem kell szólnod senkihez. Mindezt gyönyörűen jelképezi az a japán buli, ahol tegnap voltam, az emberek javarészt egyedül ültek az asztaloknál, ha mégis egymás mellett, akkor is külön. Mindenki a saját kis biztonságos terében, az ördögtől megvásárolt, fejlesztés alatt álló, megszabadult énjében, akinek nincs szüksége semmire, akiből –elnézést – még a szart is a vécé imádkozza ki, ne kelljen erőlködnie, és aztán lehúzza utána. A fürdőkád meg magát tölti meg, és beszél hozzád, mikor szállhatsz be, ha kellően meleg. Mindenki különálló univerzum, látszólag tökéletes egész, nincs szüksége a másikra, vagy csak felszínesen hajlongva, távolságot tartva, álságosan azt tettetve, hogy tiszteljük egymás határait, pedig dehogy, magasról tojik erre mindenki, mert itt nem létezik más, csak önmagunk, a megvásárolt megszabadult én, aki mellé nem kell senki.
Első nap még azt hittem kis naiv, majd a bizonytalan, az esendő, a rettegő énem át fogja tudni törni a falat. Egyből egy alternatív közösségbe kerültem, művészek közé, és elkezdtem mesélni a festészetemről, amit az esendő ember alkot, aki ráadásul szerelmes is, tehát ki van szolgáltatva egy lehetetlen helyzetnek. Egy ideig udvariasan hallgattak, aztán mind kínosabban kezdtem érezni magam, mert rájöttem, ami bennem igazi, az a másikban csak egy maszk, és arra a finomságra, tényleg áttetszőségre, szívtől szívig szóló kapcsolódásra nincs beprogramozva még, amit én természetemből adódóan adok. Pontosan érezhető volt, ahogy a velem szemben ülő férfi egy ideig, maszkja rabságában tudta követni, amiről beszélek, aztán, mert a csúcstechnologizált megszabadult énje még mégsem annyira csúcs, egy ponton elakadt, mert ezt a részét fejleszteni kell még.
Sírva írom ezt, ez az emberiség igazi végórája, a mesterségesen előállított megszabadulás, a legyártott szabad, senkitől sem függő, a másikat teljesen ignorálni képes ember. Pontosabban emberszerű lény. És Japán ebben élen jár, Amerika, Dubaj itt tényleg csak pisloghat, ő az ember ontológiai mélységeinek újragyártásáig nem merészkedett még. És tudom, az, ami Japánban zajlik és fejlesztés alatt van, fogja elárasztani a Földet, a műmegszabadulás megvásárolható lesz, és ez lesz a vége.
Előre szóltam, és most már tényleg csak remélem, addigra nem leszek itt, és senki, akit szeretek. És nem nem fogok visszajönni megváltani az emberiséget, mert az emberiséget lehetetlen megváltani. De attól még egyenként arra, ami itt zajlik, felébredni, ráébredni lehet.
Sőt kötelesség.