Az idén lesz húsz esztendeje, hogy “kinyitottuk a házasságunk”, amiről annak idején nem tudtam, hogy nyitás. Csupán azt éreztem, hogy kilenc évnyi szigorú monogámia után – ahol három évet szinte összezárva egy szigeten éltünk (=vagyis egy kölni tetőtérlakásban leválasztva a külvilágról), és ahol mindkettőnknek a családi tér volt a munkahelye is, tehát ahol 9 év alatt lehúztunk együtt annyit már esszenciálisan, mint más harminc év alatt – lehetetlen a kapcsolatunkat e klasszikus, egyre inkább természetellenesnek tűnő formában fenntartani. Ám szó sem volt arról, hogy ne szerettem volna a férjemet, ám azt tudtam, ha ebben a kizárólagosságban együtt maradunk, meg fogjuk egymást gyűlölni.
Az idén pont úgy alakult, hogy a férjem is, és én is egy időben mentünk nyaralni a szerelmeinkkel. Én vettem nekik a jegyeket, foglaltam szállást, néztem, mikor landolnak, izgultam, jól vannak-e. Ő meg a háttérből, mint legfőbb szövetségesem tart engem, és egy éteri szinten velem van az összes ölelésemben.
Húsz évvel ezelőtt fogalmam sem volt, hogy amikor megroggyan egy párkapcsolat, akkor nem biztos, hogy a legjobb megoldás egyből elválni, mert egyáltalán nem biztos, hogy maga az egész képződmény beomlott, bőven lehet, hogy csak annak egyes oszlopai.
Akkortájt még inkább valami negatív jelenség voltunk, soha annyi támadást nem kaptam a külvilágtól, mint az első években. Mondanom sem kell, az akkor még stabilan okoskodó párok szinte mind felbomlottak és a sokadik “párjukkal” próbálnak azóta szerencsét. Ma már csak annyit mondok, csináljátok utánunk.
Természetesen ezt a modellt sem ajánlom senkinek, mert nagyon de nagyon sokat kér. Olyan szintű szeretni tudást, amit nem kaptunk meg az anyatejjel.
Az állandó kérdés az azóta is, na de, mi lesz a gyerekkel, ő mit látott ebből? Hát mindent, egészen az elejétől, mert itt mind mindent látunk, maximum nem engedjük a tudást a felszínre jönni. A fiúnk tiszta viszonyokat kapott. Azt a tényt, hogy nem kell egy családban hazudni. Ha az apa két napra elutazik a barátnőjéhez, akkor nem kell anyának azt hazudnia, hogy szolgálati útra ment. A fiúnk etikus, felnőtt szabályrendszert látott otthon, ami neki a természetes. Ám mégsem gondolom, hogy jót tettem vele. Méghozzá azért nem, mert egy velejéig romlott, hazug társadalomban eredeti, áttetsző emberré neveltük, és ezzel neki is nagyon nehéz lesz együtt élnie.
Addig a bizonyos pontig, míg nem talál egy hasonló értékrendszerrel, transzparenciával átszőtt leányt, akit felkészítettek a szülei Önmagára. Mert igenis, az a bizonyos végső Önismeret, az isteni én felé csakis egy őszinte személyiségen keresztül vezet az út.
Nagyon és még annál is jobban féltem a fiam, mert látom, milyen állapotban érkeznek a lányok az életébe. Milyen szánni való, javarészt hazug rendszerű családokból, ahol, ha együtt is maradtak a szülők, minek. A keresztényeket meg hagyjuk, az “isten” nevében a vágyakat a sötétbe lenyomó rendszerekről, melyek talmi hűséggel vannak kidekorálva, gondolkozni sem szeretek, az agymosást amúgy sem tudom komolyan venni.
Most, hogy itt van mellettem egy lassan felnőtt férfi, aki a fiam, látom, mivé tette az én generációm is a gyerekeiket, egyszerűen csak folytatták tovább a hazudozást a házasságaikban, aztán, ha elviselhetetlenné vált, elváltak.
Nem csoda hát, hogy a fiúnknak valahol mélyen mi, a a szülei vagyunk a legjobb barátai addig, amíg hasonló minőségű családból érkező lánnyal nem találkozik.
Magam részéről mérhetetlenül unom és lenézem ezt a hazug társadalmat, és a leggyalázatosabb rákfenéjének azt tartom, hogy hazudunk a házasságok 98%-ban. Ha nem lenne a fiam, réges-rég kicsekkoltam volna már innen, de miatta, amíg nem talán felnőtt társat, nem tehetem.
Igenis, szégyellje magát a korosztályom nagy része. Miért nem tudtatok valódi reformokat hozni az életetekbe. Hol vagytok annak idején ragyogó, vagány pasijaim, akik meg akartátok váltani a világot? Micsoda unalmas férjek lettetek.
Annyira szeretném, hogy csak egy valaki lenne, aki ezt olvassa, és felnőtt fia van, és nem(!!) ismerne ebben a szövegben magára.