Minden azzal alapvető átveréssel történt, amikor is a születésünk pillanatában egy nevet ragasztottak ránk, ami egészében elfedte eredendő egyszerűségünk. Ennek okán egy énbe zárt látszatlétezőként kezdtük el rettentő körutazásunk, aminek a vége úgyis az lesz, hogy ugyanoda érünk, ahonnan elindultunk. És ezalatt, hogy kibírjuk az életbe zártság borzasztó abszurditását és fájdalmát – jaj tudom, itt mindenkinek szuper receptjei vannak boldogságra, hogy nehogy szembe kelljen nézni léte lehetetlenségével – egymásba kapaszkodunk, és egymásba szeretünk, mert az életben egyes egyedül a szerelem idején vagyunk képesek azon csodálatos meztelenségünkbe visszaváltozni, akik vagyunk.
A szerelem is már egy káprázat, tudom, hisz képes vagyok róla beszélni, vannak róla tapasztalataim, érzem, milyen, ha éget, és ha magamra hagy. De ha létezik a káprázatok között egyfajta rangsor, akkor talán ő az első teremtett létező. Isten, akiről csak isten tudja, hogy ki az, még mielőtt eget, földet, vizeket teremtett, megalkotta a szerelmet. Úgy hiszem, ebben lelte egyedül és igazán örömét.
A szerelem számomra a legtisztább, legártatlanabb létező a jelenségek között, ő hasonlít a legjobban istenre, ezért is annyira a kedvencem nekem. Általa már majdnem látom azt, akit soha nem láthatok meg személyként. Amikor szerelmes vagyok, akkor már majdnem én vagyok, akkor hasonlítok a leginkább önmagamhoz. Igen, “tudom”, ki vagyok, egyszer “láttam”, azt, aki soha meg nem láthatok. Persze mára az egész társadalom velejéig bemocskolódott, és amikor valakinek szerelem érkezik az életébe csak nagy ritkán fogja fel, ezzel most nem egy jövő-menő érzés tolakodott hozzá, hanem a valóság kopogtat. Lassan már az emberi érzékszerveink is annyira elkorcsosultak, hogy nem is igazán érezzük át a szerelmet, ami egy lerongyolódott, koszos személybe érkezve igenis bepiszkolódhat, majd a többi megjelenő és elmúló érzelem közé hullhat. Ezért is mondják, hogy a szerelem elmúlik. Pedig nem, ő ilyet nem tud, arra csak az ember képes.
A szerelemhez minimum ketten kellünk, akik ha megtörténik velük a csoda, és a másik orcáján keresztül önmagukra látnak, óriási feladat elé kerülnek. Igen, az életük árán is vissza kell vinniük a szerelmet a forráshoz. Vissza kell vinniük a szerelmet istenhez, mert a szerelem már kettő, a teremtmény , az isten meg nem az. Lényegében ez lenne ennek a szánalmas szépséges életnek a lényege, hogy belenézzünk annak a másiknak a szemébe, akit a sors mellénk rendelt, és akin keresztül végre látunk, és kifizetnénk, amit a szerelem kér, ami néha nem kevés. Nem, nem a szerelem vak, hanem az életünk. És végre először nem mi számítanánk, a mindenbe beleszóló, dölyfös, pökhendi kis énünk, akit címkeként ragasztottak ránk születésünkkor, és elfed minket, hanem a szerelem.
Arunácsala férfi
Még mindig és nagyon szerelmes vagyok, és ez ebben az életkorban aligha múlik el, és tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor már senkinek sem én leszek az egyetlen. Ezért is nyomatékosítom már minden találkozás elején a poliamoriát, mert mivel nem 15 évesek vagyunk, javarészt van már a szerelmünk mellett egy élettárs vagy egy feleség, vagy csak a gyerekek, akik miatt még a férfi úgyis össze van kapcsolva a volt társával. Ennek okán transzparenciát kérek a szereplőktől, majd általában hamar belátom, nem fog menni, mert javarészt rettentő állapotban vannak a hátrahagyott feleségek, élettársak, és nem akarnak tudni semmiről..
Nyelek egyet, nagyon fáj, és egyből érzem, ahogy a szerelem, aki mint idegen világ vendége csak a teljes áttetszőséget bírja el, szembesülve ezzel a zavarossággal, már hátrálna el. De még próbálom tartoztatni, elfogadtam azt is, hogy nem akar tudni rólam a szerelmem élettársa, aki szép lassan házi kedvenccé herélte ki a férfit, s akinek nagyjából az utolsó esélye lenne most visszaszerezni önmagát. Várom, hogy lépjen, hogy kiálljon értünk, a szerelemért, de már csak nyávog.
De még itt is engedek.
Visegrád, Shakti-hegy, nő
Rendben, együttműködök, hívja fel titokban a szigorú asszonyt, ha velem van, nem szólok semmit, elfogadom az elfogadhatatlant. De persze közben érzem, ahogy már egyre messzebbről integet a szerelem, de még legalább látom, és reménykedek benne, csak a sarokig megy, és visszajön. Aztán már csak annyit kérek, ha vasárnaponként beszélnek, mert most kontinensek választják el őket, de a rettentő női kéz idáig is elér, legalább tudjak róla, hogy mikor és miről, hogy hogy vannak. Legalább ennyiben lehessünk poliamorok, hogy megosztjuk azt az örömöt, amit a férfi a nőtől kap. Mert naivan úgy hiszem, az öröm közös, és még ha a személyek nem is tudnak kapcsolódni, de egy másik, a mienknél igazibb térben együtt örülünk, ha másnak nem is, hát annak, hogy ugyanazt a férfit szeretjük.
Japán nyisd meg a szíved
Ezt is hiába kérem.
Úristen, mi van, ha a szerelem nem csak a sarokig megy..úristen, mi lesz velünk emberiség, ha elmulasztjuk az egyetlen és utolsó lehetőségünket?