Tarr Béla 2011-ben, eljutva a filmművészete és az emberbe vetett reménységének végéig, elsötétítette a mozivásznat, és óriási kétségek között hagyott minket képzeteivel.
A mű állítása szerint a kezdetek felé haladva, oda, mielőtt kimondatott, fény, víz, föld, levegő, megérkeztünk az állati szinten vegetáló, a nőt vegzáló első emberhez. Tarr férfitípusa egy véglény szintjén tengődő, a nőt igavonóként használó Ádámot ábrázol, akit azóta a fejlődés, az illem és kultúra jótékonyan elfedett.
Ám a film az időben visszafelé haladva lerántja e lepleket, és ezzel elénk tárja a férfit eredendő állapotában. Szembesítve minket azzal a ténnyel, hogy ne is várjunk többet e fajtától.
Ráadásul magunkra hagy abbéli kétségeink között, hogy mi történt azon a bizonyos napon, hogy meghalt az Isten, Nietzschében legalábbis biztosan, amikor a filozófus Torinóban sétálva egy lovat ütlegelő kocsissal találkozott.
A film okozta fájdalmaim az elmúlt tizenkét évben egyre elviselhetetlenekké váltak, s mert nem bírtam tovább tétlenül, egy váratlan ponton cselekvésre szántam el magam. Gondoltam, legalább megpróbálom.
Első lépésként megkerestem az emlékeim között a torinói lovat, és életre keltettem a művészet eszközeivel. Nem csak megvigasztaltam, megfuttattam és enni adtam neki, hanem saját másik felével, az égetően hiányzó résszel is kárpótoltam.
Majd egészen az utolsó szóig érvénytelenítettem magamban Ádám teremtését, és kitöröltem a genézis belém égettet kódjait.
Az elmúlt hét esztendőben a művészetet már tudatosan csak arra használtam, hogy megteremtsem Évát saját jogon, aki a férfi nélkül is létezik. Majd az engem megtartó, bennem sóvárgó szerelemből, mint a világunk eredeti alapanyagából megalkottam Ádám frissített változatát.
Mert Éva 2.0 is társra vágyik.
