Igazán erőteljes, sorsszerű találkozóból kevés van az életben, és nekem ezek a legnagyobb kincseim. Az ilyenek általában számos ponton felsértenek, sőt felnyársalnak, de hát nagy szerelemnek nagy szenvedés az ára, mert önnön személyünk olyan mélységeibe húz alá, ahol még nem jártunk, és ott nagy a szemét, és rendet kell tenni. Ám ez a munka is csak egy ideig tart, és kész lehet vele lenni. Ám ehhez rendkívüli kitartás kell, és önismeret, nem pszichológiai értelemben.
A sorsszerű alatt azt értem, hogy a másik ember által felfedi magát az isten, ő, akinek valójában neve nincsen, és én abba halálosan beleszeretek. Az élet elmúlik, de a szerelem nem.
Soha nem keverem össze a szerelmet, amit a másikban felismerek a személlyel. A halhatatlanba szeretek bele. Aztán jön az élet, ami tényleg mindent bevet, hogy ne ezt az első, mindent elsöprő pillanatot válasszam, amit a világ pimasz módon “lelilaködöz”, hanem a személyest, ami töredékes, és amire ma a lélekgyógyászat annyi címkét ragasztott.
Számomra egy szerelmi kapcsolat a legdurvább szádhana, szellemi praxis, ahol lépten-nyomon választás elé kerülök, hogy a talmit, a halandót vagy a rajta átragyogó halhatatlant választom.
Kilenc év monogám és kilenc év az azt a poliamoriával felváltani vágyó házasság után a harmadik kilences szakasz volt az, amikor először láttam valami reményt arra, hogy érdemes a férjemmel kapcsolatban is emlékezni arra, ki is ő, kibe is szerettem bele. A kilencedik és a tizennyolcadik év között lényegében széjjel kalapáltuk egymást, na ott aztán megmutatta magát a személy nyomorúsága. És tényleg az életem legnagyobb szerencséje, hogy ott, a fizikai és lelki bántalmazás elnyúló időszakban is időről-időre képes voltam emlékeztetni magam, ki az, aki átragyogott rajta, szóval, hogy ki is vagyok én valójában.
A harmadik kilences szakasz óta pedig tudom, ez innen már a bónusz, mi aztán tényleg átdolgoztuk egymást, és százszorosan is nemet mondtunk a személy szerencsétlenségeire, ami nem jelenti azt, hogy már nincsenek konfliktusaink, persze vannak, de alapvetően nagyobb a csend köztünk. Mert kész vagyunk a személyes résszel, s már tényleg semmi mást nem akarunk, csak magunkban, egymásban, ebben a maradék időben az istenit csodálni.
Szokták mondani, könnyű neked, ott a férjed bázisnak, így könnyen vitorlázol ki más férfiakhoz. Hát én erre csak azt mondom, lehet utánam csinálni, és nem feladni ott, ahol a világ még ezeknél a sorsszerű találkozóknál is kórusban azt szajkózza, menekülj.
És természetesen egy ilyen történet arra ösztökél, hogy a férjem mellett megismert más szerelmi kapcsolataimat se adjam fel könnyen. Pedig az, amiben most vagyok, világi szemüvegen keresztül nézve az abszurditás maga. Rég nem szenvedtem ennyit férfi miatt már, mint mostanában. De tudom, tudom, hogy nem szabad feladni, csak emlékezni, hogy ez vele is sorsszerű, mert rajta keresztül is újra átéltem azt a pillanatot, hogy “angyal száll a vállamra, kinyílt a szívem és hazaláttam”. És ha a személyes gyarlóságait választom, amik bőven vannak, akkor elvétem a szellemi praxisom., és akkor mindennek vége, onnantól már csak élet lenne az élet, azért meg felesleges élni.