Nem a legrosszabb fajta, mesterkélt, a múltat verejtékkel, kínosan felépített életrajzi film, ahol szinte még látni, hogy a sminkes az előbb vizezte be a színész arcát, hogy úgy tűnjön, sírt.
Szóval nem az az érzés, amikor feszengek a nézőtéren, mert látom, hogy csak játsszák, és napi nyolc órában, mintha hivatalban ülnének színészeknek kell elhinnem, hogy épp szeretnek vagy haldokolnak a vásznon.
Eggyel jobb, van benne valami… Valami szándék, mint mikor egy alkotás valakinek tényleg szívügye. Nagy lengyel, nemzeti szívügy.
Chopinnek kilátót építeni az élet fölé, nem túlromantizálni, nem csak a drámára koncentrálva, megmaradni egyensúlyban.
Tapasznak mondja a szanszkrit azt a tüzet, mellyel önmagunkat égetjük fel egy nagyobb ügy reményében, a világ felől nézve ez egyáltalán nem egy kellemes folyamat. Sőt és finoman szólva.
A személy felszámolásának gyakorlata ez, amihez az élet olykor eszközöket is ad. Nem, egyáltalán nem kellemeseket. A huszonöt évesen diagnosztizált, vért köpő és hányó tüdőbaj rettentő eszköz, ami a világ felől nézve maga a színtiszta tragédia. Ám a végső realizáció, a bennünk élő isteni önvaló felismerése felől e dráma, e kín nem is létezik. Felőle nézve csak ő létezik, és minden eszköz azért jelenik meg az életben, hogy a vele való összetartozás végre valóság legyen. És olykor igen, ilyen kegyetlen eszközök kellenek, mert még elhinnénk, hogy az élet a valóság..és be akarnánk rendezkedni itt.
Chopin megkapta a leghatékonyabb, de legdurvább eszközt is, a betegséget, mely a szeme láttára, az ép esze mellett számolja fel a testet, hogy végül semmi más ne maradjon, csak a zene. Sőt, hogy aztán a zene is demisztifikálódjon, hogy szimpla hanggá redukálódjék. Az egyetlen egy hanggá, az elsővé.
Chopin tényleg a hang forrását kutatja a zongora előtt ülve, ami nem más, mint az én forrása is, mert forrás csak egy van.
Sosem tudjuk meg, ám gyanítható, betegség nélkül nem biztos, hogy ekkora tétje lett volna számára a zenének. Ha nincs betegség, nem biztos, hogy a zene a megszabadulás felé vivő eszközzé lesz, ha nincs ekkora tét, lehet a művek csak szórakoztatnak, édesgetnek, andalítanak, hatalmas népszerűséget hoznak, és egyre dölyfösebb ént építenek, mint ahogy ezt a film, az élet elején láttuk.
A betegséggel viszont a hangok végigkísérik Chopint a semmi felé.
Csak egyszer kellett kibírni a kínt, melynek a végső kiszabadulás lett a gyümölcse. Ennyi volt, így búcsúzik a nagyszerű lengyel színész, Eryk Kulm, tényleg Chopinné varázsolódott, a film végén.
Az élet merő káprázat volt csupán, amiben a zene volt az egyetlen, ami hasonlított ahhoz, ami túl van a káprázaton. De a zene is csak hasonlít.
Minden a helyére került a végére.
Nekünk meg itt maradtak Chopin darabjai, melyeket mi is eszközként hallgathatunk az úton “önnön semmink” felé, minden térképen túlra.