rtem én, hogy nem lehet az adott korszellemet egyéni keresőként meghaladni, és amikor a huszadik századi világháborúk vérzivatarai között vagyunk, akkor arra valahogy a művészettel is reagálni kell. Értem én, hogy akkor még nem lehetett a festészetet a valóság irányába tett kutatás gyakorlataként használni, ha egyszerűen nem érett meg rá a kor.
Még előttünk volt Ausschwitz, s mintha reménykedtünk volna abban, csak a színeket, a díszleteket kell megváltoztatni, és akkor majd alakulunk, gyógyulunk. Hát nem. A gázkamrákkal szerintem felszámoltunk minden reményt.
Össze kell tennem a kezem és megköszönni az összes előttem alkotó festőknek, hogy megmutatták, számomra, mit nem jelent a festészet. Így a válaszomat nekem kellett megtalálni.
Mert biztos, hogy nem egy fölénk képzelt istenség, az égi szférák másolója vagyok, mint amiről évszázadokon át szólt a festészet, sem az uralkodói rétegek udvari piktora, akiknek a szerepe akkor fakult ki, mikor megjelent a fénykép. De nem akarok benyomásokat, impressziókat sem visszaadni, és az sem nyűgöz le, hogy aztán kubistán és expresszionistán széjjel kalapáljam a látványt, hogy eljussak végre a legutolsó atomig. Az absztrakt expresszionizmusról nem is beszélve, amit még maximum a gyönyörűen megbomlott elméjű Pollocknak, meg a magyarok közül Veszelszky Bélának tolerálok, de akiket azóta csak pimaszul másolnak.
A világ leginkább szürrealistának tart, pedig talán tőlük vagyok a legtávolabb, ennek az oka Dorothea Tanning, a rendkívüli tehetségű és képi világú, angol festőnő művein keresztül is tetten érhető.
Festészetemnek önmagában semmi célja, mint ahogy nekem sincs személyként, azon kívül, hogy járműként használom a testem, mely elvisz az én szakadékáig. Ezen az úton ad üzemanyagot a művészet, melybe a szerelem idején átélt élményeimet örökítem meg. A szerelemre sem a másik emberért van szükségem, hanem a köztünk megjelenő erőtérért, ami tekintet nélkül a szereplőkre jelenik meg az életben, és ami a valóság első manifesztációja az anyagban. Már a szerelem is testet öltés, az anyagi világ része, tehát nem a valóság maga. De emberként ennyit kaptunk, hogy legalább tudjunk róla..
Éppen ezért nem szétrombolni, kitekerni, kilúgozni, megerőszakolni akarom a látványt, hogy különleges, új tereket hozzak létre, mint a szürrealisták.
A szürrealizmus számomra addig jutott, hogy megkérdőjelezze a látható világot, és egyszerűen csak elkezdte annak jelenségeit önkényesen, összevissza, felcserélve, megbontva használni. Amit elért, hogy megkérdőjelezte a valónak hitt világ tényleges igazságát, mibenlétét, kicsit megbolygatta a díszleteket, de inkább ezzel csak mind nagyobb zűrt okozott a fejekben. Nem tett mást, mint újabb és egyre cifrább jelmezeket húzott a világra, tehát épp ellenkező, mint amit én teszek, egyre jobban csak becsomagolta a világot újabb leplekbe.
Viszont nem gondolom azt, hogy a látvány szintjén itt még újat lehet mondani, nem hiszem, hogy lehetséges olyat festeni, amit nem festettek volna már meg. Ami viszont változhat, az a képbe festett erő, az alkotó szándéka, a szerelem, ami hajtja, az alkotó célja, a célja, a célja..
A kép mindig csak egy kétdimenziós felület marad, sosem lesz több egy képeslapnál arról a tájról, melyet valahol a lelkünk mélyén, minden emlékünk előttről őrzünk. A festmény is csak hasonlíthat a valóságra, kifejezheti a végső igazságért érzett rettentő, szenvedélyes és borzasztóan fájdalmas szerelmünk.
Így válhat egy ajtóvá, egy ablakká, melyen kinézhetünk, de ki nem léphetünk. Ez az én isten se tudja, milyen izmusú festészeti, de semmiképp sem szürrealista ars poeticám.