Van egy olyan “romantikus” képzetem, hogy a teremtés abban az első formájában, ahogy a isteni öntőtégelyből felbukkant – advaita nyelven szólva, amikor a tudatosság először megmoccant, és kezdetét vette az álomteremtés – nem volt kész, és a befejezést átadták az embernek, hogy végezze be azt.
S ha majd eljön a végső nagy visszalégzés ideje, s Brahman hátradől és beszívja azt, amit évmilliárdokkal ezelőtt kifújt, az igenis gazdagabb lesz, mint amit annak idején kiárasztott magából.
Szóval, az álomnak több lesz az ébredés-természete.
Tehát érdemes volt útra kelni, délibábként felbukkanni a csodálatos neve nincs alapzatból.
Ám ennek a többletnek elengedhetetlen feltétele az alkotások, a művészetek létrejötte, az az első aktus, amikor az ősember a kezébe vett egy széndarabot, és bölényt rajzolt a falra.
Mozdulatának az volt a célja, hogy kiemelje az állatot az idő, a jövő-menő tér forgatagából, és művével elhelyezze azt az örökkévaló színpadán, hogy leporolja a bölény az álomvilágban megjelenő kettős természetét, és a falon abszolút státuszúvá teremtse.
Talán emiatt érzem azt egy múzeumban, hogy a festményen ábrázolt, őszinte sóvárgással, az igazságot szomjazó festő által megszületett táj több, vagyis inkább igazibb, mint az, amit a természetben látok. Ám itt kulcs az, ki a festő, milyen szándékkal születik a kép, és ezt a mű előtt az érzékeny néző megérzi egyből.
Az óriási Csontváryk előtt szinte tapintható ez a többlet, ott aztán tényleg tetten érhető a szándék, hogy a Napút festészetével egyes jelenetek a 10*10-es (vagy sokkal több) méreten esszenciálisabbak, mint a táj, mintha azok tényleg a lényeg, e duális lét sűrítményei lennének. Szóval, hogy az egyszer volt Baalbek vagy a Mária-kút égi másai lennének, nem beszélve a Cédrusról, ami abban a térből és időből kiemelt alakjában tényleg átjáró, kapu lett.
Egyes igazi művek olyanok, mint az isteni testetöltés, a végső lehajolásai a relatívba, az abszolút, az irgalom megnyilvánulásai, annak a ténye, hogy nem vagyunk elhagyatva, és létezik híd a valóságon túlra.
És ezzel nem azt mondom, hogy a természetben ne lennének ilyen hidak, ellenkezőleg, csak azt hiszem, azok nem járhatóak, csak csodálhatóak számunkra.
Olyan ez, mintha a művészet azt sugallná, előbb emberré kell válnod ahhoz, hogy hazajuss, és noha a természeteben csak és kizárólag isten vesz körül, és maga az egész erdő az átjáró hozzá, de a dolog tragédiája az, hogy mégsem tudjuk használni azokat közvetlenül.
Szóval, hogy a művészet épít hidat oda, ahol a természetben millió nyílik, de melynek használatára alkalmatlanok vagyunk művészet nélkül.
Előbb a művészet, utána a természet.
Előbb az emberi lét, utána az isteni, és nem fordítva.
Előbb a kilégzés, majd a belégzés? Vagy hogyan? Na itt összezavarodtam.