Szerencsés nőcske vagyok, vagyis ma éppen az voltam, mert jó irányba mentem. Az egyik berlini metromegállóban kezdődött a Caspar David Friedrich plakáttal… Onnantól megállíthatatlan voltam, hisz ha éppen egy városban vagyunk a Caspar meg én, akkor nekem tűzön-vízen.. Ő stabil én mozdulok, úgyhogy szaladtam. Éppen a zárás előtt egy órával le is rogytam az Alte Nationalgalerie 3.emeletének 6.termében. Előtte még megittam egy ünnepi kávét, hogy erőm is legyen, mert valahonnan tudtam, most nagyon de nagyon jó lesz nekem és a jót el kell tudni bírni is, nehogy összenyomjon..
Utoljára 2004 tavaszán éreztem azt, hogy a festmények bekúsznak a bőröm alá, a lábam között hatolnak belém, ám a fejem búbján is, de ugyanakkor az összes pórusomon egyszerre hallom, látom, tapintom őket. Akkor Paul Klee, most meg ez a Caspar, aki David is meg Friedrich is, háromszoros férfierő egyetlen névben.
C.D. Friedrich: Önarckép a műteremben
És igen, a németek, imádom a nyelvüket, le tud nyűgözni, ha valaki szépen beszéli, azzal a hanggal lehet engem kenegetni, kényeztetni hosszan elnyújtva, hogy ne legyen túl gyorsan nagyon jó. A nyelv miatt végigkínlódtam a német szakot is, 5 évig szerintem fogalmam sem volt, mit keresek ott, egyetlen óra kivételével, ami a német romantika volt, és ugye a kék virág. Számomra, és most ezt hadd hangsúlyozzam különösen, hogy csak nekem és én alapvetően zsigerből és nem tények, könyvek alapján élem meg a világot, a német lélek esszenciája a romantikában csúcsosodott ki és Caspar David Friedrich festészetében öltött testet. És hát ez az, én még annyira vágyom a testet öltésekre..
Leültem a 3.emelet 6-os terembe, először a sok-sok festmény, mint ringlispil forgott köröttem, fel sem bírtam fogni gyönyörűségüket, tudtam, ez most itt mind én vagyok, legszebb reményeim, legártatlanabb arcaim kivetítődései. Pörgött a terem, a közepében én és még mielőtt egyenként megnéztem volna a festményeket már folytak – folytak a könnyeim.
Édes drága Művészet, a múltkor azt mondtam, ha az életnek önmagában lenne célja a szerelem lenne az, most hadd helyesbítsek, te a vagy a célja és senki más. Az a Művészet, mely a teremtett világot az alkotások által eredeti helyére visszahelyezi. Nem, én sem biztos, hogy értem, amit írok..
Nem tudom, merre induljak el, hogy megtaláljam a választ arra, hogy a valódi, szíve mélyéről alkotó művész tengerhullámzása a szerzetessel a parton vagy a holdfelkelte ugyanott miért több, mint az eredeti táj?
Holdfelkelte tengerparton
Mitől lesz igazibb a műalkotáson megjelenő világ, mint az, amit megjelenít? Miért érzem magam egy C.D. Friedrich festmény előtt inkább otthon, mint mikor kiállok a ugyanarra a tengerpartra, melyet megjelenít?
Ma születtek meg bennem ezek a kérdések, és egyelőre várom rájuk a választ, s amíg ideérnek én itt állok A nő az ablak, Az erdő mélye holdfénynél című festmény előtt, és ha nem látja senki a teremben, akkor becsukom a szemem, mert így jobban látok.
Szorongatom ezt a pár képeslapot, amit emlékbe magammal hoztam, meg kétségbeesetten lapozgatom a kiállítás katalógusát, de hiába ami az alkotásokról élőben árad azt semelyik reprodukció vissza nem adja. Úgy éljenek a múzeumok!
https://www.smb.museum/museen-und-einrichtungen/alte-nationalgalerie/ausstellungen/detail/wanderlust.html