volt tegnap egy nagyon érdekes beszélgetésem, ahol a barátom azt járta körül a kérdéseivel, hogy nem érti, egy ilyen ember, mint én, aki – idézem őt – szókimondó, felvállalja az elveit, ha kell, szembe megy az árral, s noha olykor szimbólumokat használ, de mégis reálisan látja a dolgait, reflektál művészetre, napi eseményekre, stbstbs.. miért is hord magában ennyi félelmet, aggódást. Szóval, hogy miként fér meg egymás mellett ennyi jó minőség ennyi sötétséggel, az ilyen miért nem képes a félelmein is keresztülhatolni?
De hát pont erről van szó, a külvilági harcaim lényegében ezen benső félelemburkok demisztifikálására tett próbálkozásaim. Nem titkolom, ismerem magam, ismerem az embert, egyikünk sem különbözik. Lényem, de hadd bontsam ezt tovább, lényünk alapzata a félelem, a fájdalom, az aggódás és a borzalom.
Mindezt egyáltalán nem akarom rákenni valamelyik traumára, sokkal inkább arra, hogy lebontottam magamról minden réteget, és mindezek alatt az alapállásunkra, az emberi létem gyökereire leltem. Arra a kicsi, ártatlan, összekuporodott lényre, aki retteg a végzetétől, ami nem más, mint a pusztulás, a sorvadás, a vég. S tudja, a ténylegesen nagy dolgokért meg kell halnia, emberi minőségünkkel aligha juthatunk sokra, az éppen csak a küszöbig visz el.
make waves move mountains, 2019, 85*85cm
És az igaz, mindezt meghaladva már csak a szeretet, a szerelem marad. De azok már nem emberi minőségek. Az ember nem szeret és nem is szerelmes, aki minderre képes bennünk, már meghalad minket, és maximum felcsillanhat bennünk. Nekünk csak érzéseink vannak, melyeket a szerelem szóval címkézünk, s melyeket elfúj az első szél.
A félelem, a borzalom a legbiztosabb bázisunk, mert pontosan tudjuk, azért, hogy végre eljussunk a valódi szeretethez, óriási árat kell fizetnünk, azért oda kell adnunk mindenünk, vagyis oda kell adnunk magunkból mindent, ami nem valóságos, de most mégis annak tűnik.
A világi, mintatörő aktusaim legbenső fájdalmaim, kétségbeesettségem következményei, annak a ténynek, örökségnek a következményei, amibe beleszülettem, mert a félelmeim abból adódnak, hogy én is elhittem, amit hallottam, hogy egy a test börtönébe zárt létező vagyok, aki megszületik és meghal. Én is elhittem, hogy a szerelmet lehetséges a kapcsolatok börtönébe zárni, hogy az a másik az egy másik, aki elől védekeznem, titkolóznom kell.
S amikor kívül kardot emelek, és lecsapok például az annyi hazugságot, megcsalást, árulást okozó monogámiára, akkor ezzel azon benső félelmet és fájdalmat okozó képzet ellen lépek fel, mely azt sugallta nekem, e tér és idő koordinátájára kifeszített lény vagy, aki azt hiszi, kitűzheti magára és a másikra a magántulajdon táblát, és aki megpróbálta megzabolázni a szerelmet e világban.