(látogatások idősek otthonában)
Ha át akarjuk igazán érezni a nekünk fontos embert, érdemes pár napig cserélni, és az ő feladatait elvégezni, mert csak így, majdnem bentről, ismerhetjük meg, milyen a saját férjünknek, gyerekünknek lenni.
Egy hónapra a férjemet helyettesítem, kilencvenkét éves anyja évek óta otthonban, és ő emiatt – noha már hetvenkét éves lesz – nem tud elmenni Magyarországról két hétnél több időre, mert lelkiismeret-furdalása van. És én vagyok éppen az egyetlen, aki helyettesíteni tudja, mert azért néha neki is kijár, hogy kifújja magát.
A keddek – amikor amúgy anyját látogatja – mindig nehezek, már hétfő este feszült, és amikor hazajön, sem túl jó beszélni vele. Majdnem két egész napunk rámegy erre, és még boldogok vagyunk, hogy be tudtuk helyezni egy állami otthonba, ahol továbbra is azt gondolom, angyalok dolgoznak.. Mert azt, ami ezekből az idős asszonyokból feltör, szétárad abban a térben, azt csak az bírja ki, akinek van valami kapcsolata azzal, ami nem emberi.
Ahogy ott végignézek mindig eszembe jut, na híres pszichológia, hát ennyire futotta neked..az anyósomat az időskori demencia mellett nagyjából hatvan éve pszichiátrián is kezelik. Ő nekem a példa, meddig jut el a tudomány, a gyógyszerek, és hol kéne feladnia, és átadni “istennek” a gyógyítást, mert ember embernek éppen csak elsősegélyt nyújthat.
Továbbra is azt érzem, nekünk látogatóknak a nehezebb inkább oda bemenni, mert aztán még helyt kell állni utána itt kint is. Odabenn már bőven lehet számtalan párhuzamos valóságban élni, mert az angyalápoló kiönti a pisit alólunk. Nekem meg még el kell botorkálnom a mosdóig, na mert egy-egy látogatás után így érzem magam.
Az, hogy egy ilyen látogatás engem is teljesen felőrül, nem kifejezés. Egy ideig megpróbálok együttérezni, szót érteni, egyáltalán beszélgetni, ott lenni, és végighallgatni, melyik kolléga a hatvanas évekből, mit csinált, és mit mondott tegnap Szent Johanna. Pedig nem kéne, és csak valami nagyon hatásos füldugóval a fülemben csak ülni, ülni és ülni ott, és kibírni, hogy emberi testet kaptunk, és még valóságot tulajdonítunk a sorsunknak, a személyes énünknek.
A férjem nekem eddig is nagyszabású lény volt, de most, hogy látom, mit cipel hatvan éve, mert javarészt ő ápolta az anyját már tizenévesen is..azt most fogom fel. Most fogom fel, átélve ezeket a látogatásokat, az ő keddjeit cipelve, milyen irtózatos nehéz neki velem, na mert én is hozok efféle hiányosságokat, tüneteket, melyek miatt az anyját pl sokk-terápiázták és begyógyszerezték évtizedekig.
A gondolat, hogy szeretnék egy gombot, amit ha megnyomok és úgy aludhatok el, hogy senkinek ne okozzak fájdalmat, mostanában gyakrabban jut eszembe. Időben kellene elmennünk nekünk szülőknek.
De van olyan, hogy jó időben meghalni? A fiamnak egyből írtam is az egyik látogatás után egy üzenetet, hogy legyen szíves időben lapáttal fejben verni, az gyors lesz..persze dehogy, mert akkor meg ülhet az anyja felszabadítása miatt börtönben.
De annyira ellentmondásos ez az egész, mert közben meg bennem mégis – akinek már nem él az anyja – furcsa módon egyfajta irigység/féltékenységérzés hatalmasodott el, amikor a férjem az anyja mellett ülni láttam.
Na mert akármilyen abszurd helyzetben is, de neki még van anyukája.
Persze nekem is, hiába halott már kilenc éve, de hogy ebben biztos legyek, újra és újra fel kell vennem a csatát az “elmével” és demisztifikálnom azt az én, aki vagyok, mert akkor végre én is “látom” az enyémet.
(a mellékelt fotón a hatalmas fiam és én)