Azt mondja a legenda, a világnak mégis van vége, mégpedig a Bajkál-tó partján, ide jár horgászni az ördög, és egy szem báránykája itt halt bele a magányba.
Elszomorodott és elsírta magát ezen nagyon az ördög, – állítólag amúgy könnyeiből gyűlik és gyűlik a tó vize, – és úgy döntött, megjavul, mert a világ végén valahogy megjavul a lélek, és ahogy ezen vágyát az úristen meglátta, megesett rajta a szíve. Egy büntetést hagyott neki hátra, méghozzá azt, hogy minden reggel fel kell kurbliznia a Napot az égre, este pedig le. Közben hagyta azért, hogy halásszon, de akkortájt már az ördög sirálysíráson kívül aligha fogott valamit, és az pedig soványka vacsora. Emiatt eldöntötte hát, hogy bemegy az emberek közé, mert már nagyon éhes és magányos is volt. Furcsa volt ez, hogy az ördög útnak indult, ugyanis aligha szokott mozdulni, hisz biztos, megingathatatlan a helye, ami az emberi szívek közepe.
Útközben átsétált a halott mesék erdején, ahol a sóhajok tanyáznak. Minden sóhaj mélyén egy kicsinyke, dundi kétségbeesés lakik, azok a kétségbeesések, melybe a rossz emberek taszították a jókat. De a jók megbocsátottak, így a kétségbeesések kigömbölyödtek. Nekik már nem fájt a múlt, de mikor a rosszak szembesültek velük, mégis olyannak látták azokat, mint voltak. Sőt, inkább ordításnak, sikolynak, farkasüvöltésnek. És ez azért van így, mert a bajkál-tavi ördögnek már van lelkiismeret-furdalása.
Sírt, sírt az ördög, és én először mertem a közelébe menni, hogy megnézzem az arcát, és láss csodát, ördögarca volt az ördögnek.
Akkor jöttem rá, hogy nem is kell félnem tőle, mert ő nem is a valóság része, és úgy de úgy megsajnáltam a sorsa miatt. Együttérzésből festettem neki ezt a képet.
2024, 85*85cm
Az alkotás során visszaemeltem az ördögöt eredeti rangjára, mert a valóságban neki is volt helye. Ekkor tűnt fel, hogy eredetileg ő volt az úristen azon mozdulata, ami letörli rólunk esetlegességünket, és kegyelmet rajzol fölénk, mert csak ezáltal találkozhatunk emberek. Hát ez az, jöttem rá, ezért nem tudtunk eddig találkozni, mert ez az “ördögi” mozdulata hiányzott az istennek.
S ahogy e felettem köröző mozdulat által egyre csak tűnt el valótlanságom, a századik matrjoska babából kibújva egyszer csak észrevettem, hogy még mindig nem vagyok meztelen. A kéz mégis meghagyott rajtam egy jelmezt. A Bajkál-tavi hópárducok önmagam és a másik valótlanságát szétszakító jellegét. Az ördöggel való együttérzésem jeléül pedig szarvacskákat tűzött rám hajdísznek.
Lemeztelenedve e legutolsó szerepemre elindultam a szerelmem felé, akit viszont teljesen áttetszővé tett.
