( szerelmem élettársának szeretettel)
Rohamosan fogy az időnk, valamit tenni kéne!! Egyedül kevés vagyok, ezt innen csak együtt lehet.
A “végső” megoldást természetesen nem ebben az életben látom, mert a dualitás önmagában halálra van ítélve, ám már ebben a kettétört létben gyakorolhatnánk arra, ami van, és ami egyedül és igazán létezik.
Ám ehhez valódi önismeret kellene, mely fogalmat a modern idők lélekgyógyászata és a spirituálisnak nevezett pénzcsináldája rendesen elhasznált. Ezek nem a valódi énség felé mutató utak, hanem az egyes rétegeinket csiszolgatják, tisztogatják, és azt ígérik, egy szép napon, ha kellően megdolgozott, fényes leszel, elérheted az istenit.
Nagyon veszélyes utak ez, mert a halandó én tökéletesedének hamis ígéretéhez vezetnek, a valódi önismeret pedig éppen ennek az énnek a leleplezése, és nem a tökéletesítése. Miközben megvan a helye a spiritualitásnak és a pszichológiának is, ha kellőképp alázatos lenne, és csak annyira tákolná össze ezt az illuzórikus ént, hogy az végre szembe merjen nézni saját forrásával, és azt akkor ott elbírja, ahelyett, hogy beleőrülne a találkozásba.
És ezt a szembenézést egyikünk sem kerülheti el, van aki persze megússza a halálig, de ott már biztosan nem lehet kikerülni.
Aki előtt egyszer is felcsillant a valódi önismeret lehetősége, az pontosan tudja, a “válasz” a legfontosabb kérdésre – ki is vagyok a valóságban, mely mondat értelmetlenné teszi az összes többi kérdést – a saját szívünk legmélyén van, aminek önfénye kiváltságos pillanatokban felcsillan egy másik ember szemében.
Az ilyen pillanatot hívjuk szerelemnek, ami a legmeredekebb önismereti út, egy másik emberrel karöltve. A szerelmi felcsillanás pedig nem lila köd, hanem a valós átsejlése a valótlanba.
A szerelem az egyetlen esélyünk.
szeretlek, 2024, 84*84cm
A legmeredekebb ösvény azért , mert be kell lássuk, ahhoz, hogy innen kimeneküljünk függő helyzetbe kell kerülnünk, alá kell vetnünk magunkat egy másik forma imádatának, és persze szembe kell néznünk annak sárkányaival is.
A valódi párkapcsolat óriási kitartást kér, és a legveszélyesebb meredélyeken át vezet, egy másik ember lelkének hágóin, ahol nem és nem szabad elveszni abban, ami felbukkan és eltűnik, hanem valami földöntúli erővel abba az első pillanatba kell kapaszkodni, ami téren és időn túl felfedte a másik lényén keresztül önnön magunk.
Magamról tudom, hogy erre az útra valami eszement gyönyörű támogatást kaptam a sorstól, a mögöttem lévő huszonkilenc év a házasságommal bizonyítja ezt. Kitartásom nem emberi kvalitásom, én is csak csodálom magamban, hogy bírom.
Ám a küldetésem az, hogy amit eggyel megéltem, azt sokszorozzam meg, hogy vigyem hírét annak, hogyan is képzeltek el minket egykoron emberként. Az utam borzasztó nehéz, abszurdnál abszurdabb és nehezebb szerelmi kapcsolódásokat kapok az élettől, hogy bizonyítsam, a köztünk felbukkanó szerelem valódi gyakorlóterep valódiságunk felé.
És persze látom, míg én a szerelem valóságában élek, ami határok nélkül imádná a szerelmem élettársát is, a férje a barátnőjét is, a világ eszméletlen tévképzetei mentén aligha támogatja gyönyörű utamat, ez rendkívül sok fájdalmat okoz.
Újra nyomatékosítok hát, időben szólok, még egy másodpercünk van még talán a nagy világórán, és itt még megváltoztatható lenne minden, és ma, és ez a folyamat a te kezedben is van.
Mert ha nem ismered fel a férjed szerelmében, a szeretőd feleséségben az isteni fényt, és kezded el imádni megalkuvó, sokszor az ördög által leuralt lényén túl ártatlan szépségét, akkor ez a világ el fog veszni. Neked kell elkezdeni, és nem várni a másikra, és még ma. Május 18-án!!
Amíg az utolsó vakon és bezárt szívvel botorkáló nem fog felébredni a szerelem valóságára, egész biztosan szörnyű kínok között fogunk elpusztulni mind.
Több, mint egy éve mindennap mondok a szerelem élettársáért “egy imát”, hogy végre egyszer belém merjen legalább nézni. Nem túl jók az esélyeim, ezt látom..De attól még nem fogom feladni, és maximum az igazság eszményével zuhanok majd én is a betonsírba, ami örökké eltemeti ezt az emberiséget.